Forró drót kiemelt mások, magyarok Uncategorized

A „banderisták” harca – Harc a „banderisták” ellen: innovatív mini-konferenciát rendeztek Budapesten

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában szervezett 2022. június 15-i hármas előadásnak, majd azt követő beszélgetésnek alcíme is volt: „Az ukrán nemzeti radikalizmus útjai a II. világháború alatt és után”. Az orosz-ukrán háborúban orosz részről használt denacifikáció, vagyis nácitlanítás egyik központi alakja Sztepan Bandera személyisége, aki szovjetellenes partizánmozgalmat szervezett a második világháború alatt, ezért annak ellenére, hogy a háború jelentős részét Bandera német koncentrációs táborban töltötte, az oroszok számára fasisztának számít.

Alakja mindmáig megosztja az ukrán társadalmat is, akinek mozgalma ugyan nem szerepel Ukrajna hivatalosnak számító, bevett hagyományai között, de 2008 után több szobrot is emeltek neki. Igaz, hogy kivétel nélkül mindet Nyugat-Ukrajnában, míg Kelet-Ukrajnában egyet sem. Az sem titok, hogy a hivatalosan 1929-ben Bécsben megalakított Ukrán Nacionalista Párt, az OUN felnézett mind az olasz fasiszta, mind pedig a német nemzetiszocialista mozgalomra is. Ráadásul nemcsak Ausztriában, hanem Lengyelországban, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban is voltak követőik, de igazán népszerűvé a mozgalom főként Galíciában lett.

Az 1930-as évtized végére az Andrij Melnyik, valamint a szervezet radikálisabb szárnyához tartozó Sztepan Bandera alakja körül csoportosult az OUN tagsága

– állapította meg Pócs Nándor, aki „Erdőből – országot. Ukrán nacionalisták a II. világháború idején” címmel tartott előadást.

Pócs Nándor. Kép: Gecse Géza

Az ÁBTL munkatársa kiemelte, hogy a hivatalos ukrán történelemszemléletben a Kijevi Rusz-nak, a Zaporozsjei Szics-nek, valamint az Ukrán Népköztársaságnak van „előkép-szerepe”, míg Banderának és társainak – helyenkénti jelentős népszerűségük ellenére – nincs. Ami az előzményeket illeti, annak ellenére, hogy 1919 és 1921 között – az oroszok után a legnagyobb létszámú nemzet az ukrán volt a korábbi Orosz Birodalom területén –

de mégsem tudták kiharcolni állami különállásukat, pedig aktívan harcoltak érte 1917-től kezdődően.

Sőt, követeiket 1919-ben elküldték Párizsba a békekonferenciára, ahol a franciáknak elmondták, hogy pont annyian vannak, mint ők. De az 1921-es rigai béke értelmében Ukrajna Szovjet-Oroszország része lett, 1922-ben pedig a Szovjetuniót alkotó négy köztársaság egyike.

Az Orosz Birodalomban az Orosz Tudományos Akadémia csupán 1905-ben ismerte el az ukrán nyelv önálló mivoltát.

Addig – miként azt korábbi hivatalos elnevezésük is tanúskodik róla – kisorosz-ként, vagyis az orosz nyelvjárásaként tekintettek rájuk az oroszok. Sajátos volt az ukrajnai városok helyzete, hiszen

azokban orosz, lengyel és zsidó túlsúly érvényesült, ami hozzájárult ahhoz, hogy az Orosz Birodalomban az ukrán nyelvet a provincializmus megnyilvánulási formájának, egyfajta paraszti kultúrának tekintették.

A helyzet csak az 1920-as évtized végére változott meg, amikor az Ukrán SzSzK-ban – tudatos politika következtében – erőteljesen nőtt az ukrán nyelvet beszélők száma és aránya. De az ezt követő sztálini politika következtében,

az 1930-as évek elején Ukrajnára szabadított központi szovjet politika holodomort, éhhalált eredményezett és csak Ukrajnában 3,5 millió áldozata lett.

Sztálin brutális terménybeszolgáltatási politikájának „sikerült” elérnie, hogy az európai ideális gabonatermő területek felével rendelkező Ukrajnában éhen haltak az emberek. Nem csoda, hogy

Bandera és társai természetes ellenségüknek tekintették a Szovjetuniót, de a bolsevikok államán kívül a lengyeleket is,

akiknek országában a két világháború között másodrendű állampolgároknak érezték magukat, és aktivitásuk súlypontja ide összpontosult. Idegenellenes harcaik során a banderisták nem válogattak az eszközökben sem. (Ugyan nem számított Bandera hívének, de 1939. márciusában Avgusztin Volosin Huszton próbálkozott egy mini-ukrán állam kikiáltásával, de nem utolsósorban – a magyar kormánynak is „köszönhetően” – ez nem sikerült neki.)

Stepan Bandera, 1943

A németek Szovjetunió elleni támadását követően viszont

1941. júniusának a legvégén Lembergben (Lvivben) Bandera és hívei kikiáltották a független Ukrajnát, aminek megvalósítását végül a németek megakadályozták, így aztán a banderisták számára – kezdeti rokonszenvük ellenére – a németek ettől kezdve ellenségekké váltak.

Bandera előbb házi őrizetbe, majd a Sachenhauseni Koncentrációs Táborba került. Csak 1944-ben engedték szabadon. Viszont,  hogy mégis kifejezetten népszerű lett az OUN radikális, Bandera vezette szárnya, annak köszönhető, hogy

1942-ben ők alakították meg az UPA-t, az Ukrán Felkelő Hadsereget, amely partizán harcmodorral ritkította főként a szovjeteket, de rajtuk kívül a lengyeleket is, akik közül összesen 100 000-en vesztek oda Banderáék tevékenységének „köszönhetően”.

Viszont 1943-1944 folyamán a Kárpátok térségében harcoló magyar csapatokkal Banderáék megállapodtak abban, hogy kerülik az egymással való konfliktus lehetőségét.

Azt Mitrovits Miklós történésztől tudhattuk meg, hogy a 100 000 lengyel legyilkolását eredményező 1943-as volhíniai mészárlást a lengyelek hátbatámadásként értelmezték és értelmezik ma is.

Jelentős népességmozgás zajlott mind ukrán, mind lengyel részről a második világháborút követően is, ami ma terheli ugyan a lengyel-ukrán kapcsolatot, ám mivel a lengyel külpolitika prioritásként kezeli az Ukrajnával való jó viszonyt,

és mivel fontos ütközőállamnak tekinti Oroszország irányába Ukrajnát, ezért ezeket a feszültségeket generáló emlékezetpolitikai ügyeket – adott esetben – Varsó a szőnyeg alá söpri.

A felvidéki Krajcsir Lukács „A B-akciótól a Széles Gereblyéig: Csehszlovákia hadműveletei a „banderisták” ellen” címmel tartott előadásából megtudhattuk, hogy a csehszlovák állam katonai és belügyi alakulatokkal is harcolt a Mezőlaborc térségébe érkező banderista csapategységekkel. Csehszlovákia főként északkeleti részén háromszázezres görög katolikus vallású, ruszin népesség élt és él még ma is, akikkel a banderisták közül volt, aki szót tudott érteni.

A görög katolikus, erősen antikommunista, néha antiszemita jelszavakkal operáló banderista harci egységek, a szotnyák igyekeztek a helyi ruszin és szlovák lakosság körében a cseh- és szovjetellenes indulatokat meglovagolni. Főként a csehszlovák belügyi alakulatokkal vették fel szívesen a harcot 1945. augusztus 13-tól és észak-nyugati irányba haladva a csehszlovák hatóságoknak váltakozó sikerrel sikerült egységeiket felmorzsolniuk.

Az 1946 áprilisában kezdődő újabb UPA-invázió során Beneš elnök arra ösztönözte a csehszlovák katonai és belügyi egységeket, hogy igyekezzenek őket ne felszámolni, hanem Lengyelországba szorítani, hogy ott a lengyeleknek jusson likvidálásuk feladata.

Azt kell látni – jegyezte meg Krajcsir Lukács -, hogy míg Szlovákiában a Demokrata Párt szerezte meg a szavazatok döntő többségét 1946-ban – ellentétben Csehországgal, ahol taroltak a kommunisták – a banderistákat sok helyütt szimpátiával fogadták, máskülönben szinte azonnal megsemmisültek volna.

De azt sem szabad elhallgatni, hogy volt, ahol nem kért belőlük – senki.

A csehszlovák állam területén rablástól és fosztogatástól nem idegenkedő egységeik például nem számíthattak a helyiek támogatására, ami hozzájárult ahhoz, hogy az üldözésükre kirendelt csehszlovák belügyiek vezetőiket is el tudták fogni.

A banderistáknak még 1947 áprilisában volt egy 500 fővel végrehajtott akciójuk, melynek célja az volt, hogy Csehszlovákián keresztül Ausztria vagy Németország amerikaiak által megszállt részébe eljussanak. Ez alkalommal a csehszlovák belügyi és katonai egységek immár jelentős túlerőt mozgósítottak ellenük és a cél – a korábbi elképzeléssel szemben – ekkor már a megsemmisítésük volt.

Viszont – a nagy áldozatok ellenére – mintegy 10%-uk, 40-50 fő jutott át Csehszlovákián keresztül oda, ahova eltervezték. Egyik vezetőjüknek, Chromenkonak ez például sikerült, míg a lakosságot fosztogató Burlaknak – nem. Utóbbi sikeres foglyul ejtésében szerepet játszott csapatainak magatartása.

Vagyis Krajcsir Lukács szerint a lakosság részéről megnyilvánuló, banderisták iránti szimpátia meglétében jelentős szerepet játszott, hogy hogyan viselkedtek – állapította meg a kutató.

Kép: Gecse Géza

A három előadást követő beszélgetés során, amelyet Szekér Nóra történész vezetett, az is elhangzott, hogy a

szovjetellenes, főként banderista partizánmozgalom egészen az 1950-es évek közepéig volt aktív a Szovjetunióban. Közel 600 000 embert hurcoltak el a Gulágra, akiknek a kétharmada nem élte túl az ottani megpróbáltatásokat. Banderát pedig 1959-ben Nyugat-Németországban a KGB meggyilkoltatta, ami jelentős mértékben hozzájárul mai népszerűségéhez Ukrajnában.

Gecse Géza

felvidék.ma – Pesti Hírek

Ez is érdekelhet

Állampolgárok

Jónás Levente

BEST OF 2023! – DEZUNIONIZMUS (Pesti Hírnök vélemény)

Jónás Levente

Egy ír középiskolás tankönyvben Orbán Viktor = propaganda (Pesti Hírnök vélemény)

Jónás Levente

Ez a weboldal cookie-kat használ az élmény javítása érdekében. Feltételezzük, hogy ez rendben van, de ha szeretné, leiratkozhat. Elfogadom Bővebben