Az elmúlt két évszázadot diadalmenetben kezdő nyugatias modernitás, a kapitalizmus átcsapott posztmodernitásba és globalizmusba. A termelői kapitalizmus átadta helyét a pénzügyi kapitalizmusnak. Már nem használati értékek hatékony előállítása áll a középpontban, hanem elsősorban a pénz/hatalomgyarapítás. Minden érték szétporlad és csak a rövid távon megszerezhető pénzbeli/vagyonbeli/érvényesülésbeli többlet marad meg. Ez aláássa a kapitalizmus mögötti piaci szabályozásba vetett hitet, kezelhetetlen pénzügyi csődtömeget hoz létre (a világ összadóssága meghaladja a világ összvagyonát).
Ez a pénzügyi kapitalizmus fenntarthatatlan.
A korlátlan növekedésre törő pénzügyi kapitalizmussal eljutottunk oda, hogy túlléptük a Föld eltartó képeségét.
Az erőforrások kimerülése gátat fog szabni a korlátlan növekedésnek.
Szétszakadnak a hagyományos társadalmi kötések (közösségek, családok), kultúrák merülnek feledésbe, torzul a nyelv, relativizálódik az erkölcs, eltűnik a hagyomány, hamis értékek jutnak előtérbe.
Szétesik a társadalom.
Megindul az egyén (individuum) feldarabolása: szaporodnak az emberi identitásminták a virtuális hálózatokon keresztül, a való élet helyett már egyre többen a virtuális világban élnek. Előállítják a szokásaiban, viselkedésében, megjelenésében és ízlésében hasonló poszthumán tömegembert.
Ez az egyén megsemmisítését, végét képviseli.
A nemzetállamok és népek szisztematikus visszaszorítása folyik.
Vége a tudásba vetett bizalomnak is. A globális tömegmédia alkotja meg a „valóságot”.
Alternatív nézőpontok még átszivároghatnak a globális kommunikációs hálózat résein, de megindul lejáratásuk: a pénzügyi/karrier támogatás megvonása, az elértéktelenítés, sőt akár a jogi és fizikai zaklatás is. Valódi hős az, aki ilyen ellenszélben hajlandó kiállni az igazáért.
Vége a folyamatos fejlődésbe vetett hiedelemnek. Ez a „fejlődési pálya” zsákutca.
De hol keressük a kiutat?
A világuralomra törekvő globális pénzügyi elit a Nagy újraindításban (Great Reset), illetve a befogadó kapitalizmusban (Inclusive Capitalism) látja a kiutat.
Ez diktatórikus, központilag vezérelt megközelítés. Bevezetésének előkészítése
a migráció bátorítása, a gendermozgalom kibontakoztatása, a klímakatasztrófa meghirdetése, az erőltetett „zöldítés” (vagyis a posztmodern fogyasztói társadalomhoz nélkülözhetetlen energiaforrások beszűkítése), a pandémia és hozzá kapcsolt lezárások (globális termékláncok megzavarása), háború kirobbantása és szankciók erőltetése, elszabaduló infláció, lehetetlenülő megélhetés és mindennek kellemetlen következményei.
Beletörődés esetén ez az emberiség többsége számára a halál választását jelenti.
A reményt az jelentheti, hogy
az emberi méltóságot, a tradíciót, a mélyen gyökerező kultúrát még nem sikerült teljes mértékben kiirtaniuk. Az emberiségben még megvannak azok a „magok”, amelyekből egészséges élet sarjadhat.
Ezekre kell az újjászületést alapozni.
Az élet a múltban gyökerező lét folytatása a jövőben.
Az ember valódi, mély identitása az, amely számára világértelmezési tartalmat, jelentést és szerkezetet ad. Ez
a mély identitás a nép, a néphez tartozás.
A nép nyelve, kultúrája, hagyománya, gesztusai, pszichológiai jellemzői a múltban gyökereznek és a jövő felé haladnak a jelen pillanatán keresztül. A valódi identitás a népen keresztül közelíthető meg.
A nép térben létezik, ez a táj, a szülőföld.
A szülőföld szakrális a valódi identitás számára, a lélek életadó szintje.
Nem véletlen, hogy a modernitás és a posztmodernitás pont a szülőföldet igyekszik elvenni, hogy gyökértelen vándorokká tegye az egyéneket, megfossza lényegi emberi tulajdonságuktól, a szülőföldhöz való tartozás érzésétől.
Az emberi mély identitás fontos jellemzője annak a felimerése, hogy a halállal szemben létezünk. A halállal szembenézve hozzuk létre létezésünk tartalmát, vagyis számolunk tetteink következményeivel.
Kiútkeresési stratégiánk kiindulópontja tehát a szülőföldjén boldogulni kívánó nép életlehetőségeinek megteremtése és gazdagítása.
Ennek érdekében fel kell ébreszteni a néphez tartozás érzését minél több emberben (történelem, hagyomány, kulturális örökség, népszokások, népművészet stb.), de fel kell tárni a tájban őrzött örökséget is (természetes önjavító állapot, őshonos növény- és állatvilág, természetközeli életmód stb.).
Meg kell fogalmazni a magyar küldetést. (pl. fenntartható létezés a Kárpát-medencében).
Kritikus jelentőségű az, hogy helyreállítsuk a szülőföld eredeti jelentéstartalmát: a néptől elválaszthatatlan valamiként, amely nélkül nép nem is létezhet.
Ha emberi létünk folytathatósága a tét, akkor ennek megfelelően kell gondoznunk azt a tájat (szülőföldünket), amelyben létezni kívánunk. Ki kell iktatni minden olyan modernista (vagy inkább posztmodernista), technikai bűvöletben született túlkapást, amely gátolja a teremtett világ önregenerálódási képességét.
Ehhez a tájjal szimbiózisban szerveződő létmódot kell visszaállítanunk.
Ennek megvalósítói azok a családok, kisközösségek, akik felvállalják a tájjal harmóniában lévő és a táj adottságait nem csak megőrző, hanem azt gazdagító paraszti tevékenységet. Ezt a „honfoglalást” támogatni kell. Erre lehet alapozni a fenntartható és egészséges élelemtermelést.
A segítésnek komplexnek kell lennie.
Az életben maradás elősegítésének minimális szintje a megfelelő és hiteles tudásátadás (nem a szuperdigitalizált művi világ sulykolása, a nagyipar kitelepítése), az előfeltételek biztosítása (ház, kert, művelhető földterület, eszközök könnyített elérése), méltányos értékesítési feltételek megteremtése, a minőségbiztosítás, a finanszírozás segítése (a közösségi összefogást is beleértve), valamint megfelelő szintű védőernyő az életvitel folytathatósága érdekében (a vízhiány és energiahiány kezelése, védekezés a külső, kártékony beavatkozások ellen).
Nem tudom, hogy mennyi időnk van az önvédelem (közösségi védelem) megszervezésére. Azt sem tudom, hogy meddig kell még várni, hogy tömeges legyen a vészhelyzet észlelése, ami cselekvésre serkent. A többség úgy gondolhatja, úgysem tehetünk semmit. Pedig ők is cselekedni fognak, ha bekövetkezik az összeomlás (rablás, gyilkosság, pánik, kiszolgáltatottság, halál). Külön probléma a városi lét kezelése. Ez még sok fejtörést fog okozni, de foglalkozni kell ezzel is a „szülőföld” vidékkel való szimbiotikus (és nem parazita) együttélés szempontjából.
Ezért úgy gondolom, hogy akkor tud a Védett Társadalom mint mozgalom, mint hálózat valóban védőernyőt tartani fölénk, ha ebbe az irányba is kiterjeszti védekezési akcióit. Az összefogásnak, programalkotásnak, cselekvésnek erre kellene fókuszálnia. Bátorság, becsület, kitartás!
Németh István támogató írása a Békét Európának mozgalomhoz.
VDTA – Pesti Hírek