A magyar nem jobb vagy több más nyelvnél, viszont az egyetlen, ami csak a miénk, összeköt a legtávolabbi múltunkkal, szerintem még Ázsiával is; benne van a történelem, és többek szerint egy sajátos, magyar gondolkodásmód – mondja a néprajzkutató-nyelvész, akit az M5-ön futó Kommentár Klub új adásához kapcsolódóan kérdeztünk.
„A liberálisok szép lassan ellopták, majd átértelmezték a fogalmainkat” – írja Nagy Ervin. Nagyjából egyetért ezzel a megállapítással? Hogyan kell értenünk ebben a kontextusban a lopás, illetve az átértelmezés szót?
Az ellenfélkritika helyett inkább társadalom- és nyelvkritika a feladatom. Mindenesetre a nyelvvel kapcsolatos legősibb, ma is élő hiedelem, hogy
a szavaknak ereje – enyhébben fogalmazva: súlya – van; a nyelv cselekvések, tettek végrehajtására alkalmas. Ez a szómágia. Arisztotelésztől ismert, hogy a fogalomharc: létharc.
A nyelv mágikus erejét a kezdetektől minden politikai irányzat és rendszer spontánul vagy tudatosan kihasználta. De ez egyeseknek jobban sikerült. A 20. századi tömegdiktatúrák pedig – segítségül hívva a születő tömegkommunikációt – tökéletes sikerre vitték.
Napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalom feletti uralom eszköze a nyelv.
A nyelvi manipuláció eredményeként jó néhány kifejezésünk fogalmi jelentése megfakult, esetleg megfordult, és ideológiai töltést kapott.
Vegyük példaként a nacionalizmus és a populizmus szavakat! A nacionalizmus eredetileg csak az adott nemzeti közösséggel való azonosulást kifejező meggyőződések és szimbólumok rendszerét jelentette. Aztán több lépcsőben szalonképtelenné vált, ezt a jelentést felvéve: a nemzeti közösség felsőbbrendűségének eszméje más nemzeti közösséggel szemben. A populizmus a 19. század végi amerikai farmermozgalom önmegnevezése volt, a magyar népi mozgalom emigránsai kezdték el terjeszteni és használni a teljesen pozitív „népiesség” értelemben. A rendszerváltozáskor vált a felelőtlen, ígérgető, demagóg politikai magatartás jelölőjévé, amit bárkire, de főleg az ellenfélre bármikor rá lehet sütni. Szintén a rendszerváltáskor lehetett megfigyelni, hogy
egyesek szóhasználatában Kádár-rendszer, ugyanakkor Antall-rezsim szerepelt. Árulkodó jel volt.
A rezsim is eredetileg kormányzati, uralmi rendszert jelent, csakhogy kapott egy pejoratív mellékjelentést, a mai idegen szavak szótárában már csak így szerepel: „(nem demokratikus) uralom (sokszor egy személyhez kötve)”. A szótár ezzel azt sugallja: személyi kultusz. És ezt kapta meg szinte azonnal az Antall-kormány.
A köznyelvben számos szó került ilyen kifordított helyzetbe, például a vidéki, a paraszt vált pozitívból gyakran negatív jelentésűvé; de a fordítottja is létezik: a korábban nem bántó – a hűlt, hűvös arckifejezésre utaló – hülye (hüle) szó egy időben bántóvá vált, de mára ismét vesztett az erejéből. A 20. század elején még volt hivatalos és nem sértő megnevezés: hülyeintézet.
Az átértelmezés lehet tudatos manipuláció eredménye, de fakadhat abból az általános lustaságból is, ami a mindennapi nyelvhasználatot jellemzi. Amit sokszor mondanak, ami divatos, annak elfogadjuk, jóváhagyjuk a jelentését. A lopás hivatalosan jogi kategória, de mint évek óta halljuk, ma már bármire mondható, ennek a jelentése is kitágult. Szerintem itt annyit jelent, mintha azt mondanám, hogy valaki ellopta a szívemet… Ebben a nem konkrét, hanem kitágult értelemben esetünkben annyit jelent a lopás, hogyvalaki ügyesebb a nyelvi harcban, és kisajátítja, magáévá teszi, átértelmezi a szavakat.
És akié a szókincs, azé a befolyás, a hatalom.
De mégis: mitől lehettek a fentebb említett „ellopott” szavak egykor „a mieink”?
El akartam kerülni a mi és ők szembeállítását, de úgy látszik, nem engedi. Az antropológia szerint az emberek eredendően, nyilván védelmi okból, „mi”-csoportban gondolkodnak, abban érzik jól magukat. Ebből kifolyólag viszont van szemben álló csoport is, az ők. Tehát ez egy ősi szembeállítás.
A „mi”-csoportot eszmék, jelképek és persze a nyelv tartja össze. Minden csoportnak van saját nyelvi repertoárja. Ezek a mieink. Ha ezeket elveszik, átértelmezik, akkor a csoport identitása, összetartó ereje sérül.
A mi és ők szembenállás alapszinten természetes, de ha felpiszkálják, ordas eszmék és bűnös cselekedetek fakadhatnak belőle.
A szavak elrablására, kiüresítésére jó példa lehet az állam, a nemzet és a magyar szavunk.
Ugye ismerősek ezek a nagyon gyakran hallatott jelszavak: az állam nem jó gazda; a nemzet fogalma lejárt; gyanús, ha valaki magyarkodik. Megfigyelte, hogy csak a magyar szóból lehet ilyen pejoratív jelentésű igét képezni? Nincs oroszkodik, németkedik, amerikaikodik! Klasszikusainknál, Jókainál, Mikszáthnál, Krúdynál van lengyelkedik, de nem pejoratív értelemben. Azt jelenti, hogy a – lengyel politikai menekült – kisebb-nagyobb munkák fejében eltartást kap egy magyar kastélyban.
Ha úgy vesszük, akkor a magyar nyelvközösség jó néhány „,mi”-szavát elvették, átírták. Föltétlenül ilyen a nemzet és a magyar.
Egészen pontosan mi a tét? Milyen gyakorlati következményekkel járhat bizonyos szavak kisajátítása, átalakítása? Mire jó – napi szinten, illetve történelmi léptékben tekintve – egy erős „saját szó”?
Minden szónak van konnotációja, azaz hozzáadott, leginkább érzelmi jelentése. Ezt a konnotációt a használat, egy-egy jelentős személyiség nagy mértékben befolyásolja.
Líraian azt mondanám: a szavaknak lelkük van. Ha kiforgatják, kiüresítik, bepiszkítják, túlhasználják a szavakat, akkor elveszik az adott szó lelkét.
A szavak jelentésváltozása egyébként természetes folyamat. De a 20. században, különösen a tömegkommunikáció, az informatika hatására kiéleződött, felgyorsult a nyelvi harc. Óriási arányú szóerózió, szókészleti csere zajlik. Hogy mi a tét? A nyelv alapvetően hagyományos természetű. Ha a jelentések elbizonytalanodnak, mert valamire ráfogják, hogy azt nem úgy kell érteni, nem szabad mondani, akkor kommunikációs gátakat emelünk, ezek pedig
megrontják az emberi viszonyokat és elbizonytalanítják a személyiséget. A személyiség válságának számos jelét tapasztaljuk a mindennapokban.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy manapság a tekintély az a fogalom amely ellen a legkomolyabb támadások indulnak, sőt, valamiképpen a (bal)liberális térfél szinte minden mozdulata, akciója, újítása stb. magában foglalja a középpont(iság), lényeg(iség) – és az ezekre épülő nagy rendszerek, például a vallások – lejáratásának szándékát. Mi lehet ennek az oka? Mi ez a már-már elemi rettegés a tekintély fogalmával-valóságával szemben?
A hatalomvágy, bírvágy az emberi természetből fakad. Az eltúlzott, szinte beteges haladáseszmével találkozva mérhetetlen gőggel, kevélységgel, fensőségi érzéssel, egyúttal mások lenézésével, a hagyományok elvetésével párosul. A konzervatív értékrend ezzel szemben elfogadja a hagyományos értékeket, a társadalmi hierarchia fontosságát, az érdemelvűséget és a megfelelő fokú tekintélyt, és a közösséget is figyelembe véve képes az önkorlátozásra.
A „modernnek, szabadnak lenni mindenáron” eszmeiségéből fakad a vidék, a parasztság lenézése, holott nincs természetesebb és ezért környezetbarátabb, autonómabb életmód a hagyományos vidéki gazdálkodásnál.
A tekintély és rend fogalmának kiüresítése talán valamiféle személyes sértettségből, megbántottságból, sikertelenségből vagy túlérzékenységből fakadhat. Rendőr szavunk mennyire jól kifejező: őrzi a rendet. S milyen erőteljes támadásnak van kitéve a rendőrség. No meg a pedagógus és az orvos is. Ezért van az, hogy mára a tanárok eszköztelenné váltak, az orvosok pedig ezrével gyártják a papírokat önmaguk védelmében.
Az egyházellenes támadások mélyén szintén a gőg és talán valamiféle frusztráció rejlik. Talán egyesek irigylik azt, hogy a hittel bíró emberek magabiztosabbak, van támaszuk, jobban meg tudnak birkózni a problémákkal.
Számomra úgy tűnik, mintha a társadalom – a polisz – önmagát számolná fel.
Hogyan történhet meg a szavak-fogalmak régi, eredeti értelmének visszaadása? Könyvek, tévéműsorok révén? Nem reménytelen vállalkozás ez? Egyelőre úgy tűnik, hogy a kultúra óriási része – a Netflixtől kezdve a gyerekműsorokon át egészen a kortárs szépirodalom világáig – az „új jelentéseket” sulykolja, ismeri el egyedül helyesnek.
Én a rendszerváltás óta állom a nyelvművelésre szórt akadémiai átkokat, ezért nagy meglepetés számomra, hogy most filozófusok, politológusok hívják fel a figyelmet a kibillent jelentések, nyelv helyreállítására.
Semmi sem reménytelen.
Ismerünk sikeres nyelvújítást. A magyart, amely minta volt más népek-nyelvek számára.
A magyar nyelvművelés régóta figyelmeztet a szavak pontos jelentésének használatára. Önmagában jó, ha erről beszélünk, ha felhívjuk a figyelmet arra, hogy mint minden, a nyelv elemei is változnak, sőt külső, manipulációs erő miatt is megváltozhatnak, jelentések megfordulhatnak. A világ nem az alapos megfontoltság, átgondoltság felé halad, de folyamatosan fel kell hívni a figyelmet arra, hogy szükséges a dolgok végiggondolása, például az eredet keresése, és nem kell bedőlni a hangoskodóknak.
Nekünk, magyaroknak még egy komoly okunk van arra, amiért folyamatosan gondolkodni kell anyanyelvünkön, és gondoskodni, ápolni kell nyelvhasználatunkat.
A liberális nyelvészek az ápolás szótól agybajt kapnak, ezért tudatosan használom.
A magyar nyelv a mi legbensőbb hazánk, gondolkodásunk, világlátásunk alapja.
Nem jobb vagy több más nyelvnél, viszont az egyetlen, ami csak a miénk, ráadásul régi, összeköt a legtávolabbi múltunkkal, szerintem még Ázsiával is; benne van a történelem, és többek szerint egy sajátos, magyar gondolkodásmód. Ismétlem, valószínűleg minden anyanyelv ilyen, nekünk viszont a magyar: régi, választékos, gazdag, kreatív – ismerjük meg jobban, gondolkodjunk rajta bátran! Legyen közös ügy, polisz-ügy az anyanyelv és az anyanyelvi kultúra.
Ez lenne az én modern nyelvművelésem, nyelvstratégiám alapgondolata. A cselekvési programot pedig már több mint húsz éve megírtam. Kezdeti lépésként sok vonzó, akár játékos anyanyelvi programra, azután pedig tudatos nyelvvédelemre lenne szükség. Hogy például
a Nyelvtudományinak nevezett intézet illetékes keresztnév-őrei ne utasítsanak el régi, Jókai regényében szereplő magyar nevet,
mikor szinte minden idegen nevet engedélyeznek. Mert ez is előfordul a Széchenyi nyelvi gondolatától messze került Akadémián.
Kemenes Tamás
mandiner – Pesti Hírek