10 éve feszül egymásnak Ukrajnában az usás-globális és az orosz birodalmi paradigma és ez, most 944 napja véres, hagyományos háborúban is testet ölt.
Minimum egymillió az áldozatok száma. Tízmilliók életét változtatta meg végérvényesen és százmilliók néznek indokolatlan nehézségek elé, a gazdasági, geopolitikai másodlagos hatások következtében. Ide értendők az energiaár-emelkedés okán becsődölt kis- vagy akár óriásvállalatok okozta veszteségek, munkahelyvesztések és az ezekből fakadó családi tragédiák is, ahogy az ifjú sporttehetség abszurd karriervesztése is, aki nem vehetett részt az olimpián.
Ahogy a jólétben eneszkáizálódott németség az aljamunkát a periféria bevándorló népességének, az USA saját érdekképviseletét ugyanúgy kiszervezte a perifériára – esetükben, esetünkben ez a periféria pedig maga Európa. Az az Európa, ami immáron nem a hidegháborús, látványos kettéosztottságában is versenyző, szembenálló küzdőtér. Hanem a
kimerült, kifosztott, kiüresített (kiherélt) Európa az, amely időközben haszontalanná és feleslegessé is vált, mint partner – maradt tehát felvonulási terület, kísérleti NATO telep,
néhány olyan egzotikus és figyelemreméltó kulturális szigettel, mint a Vatikán vagy éppen Magyarország. S azokkal együtt, akár egy világháborús terepasztal, az emberdaráló frontot katonaanyaggal feltöltő, sőt nukleáris holokausztra is a Pentagonban kijelölt, harmadik világháborús harci zóna – lett mára Európa.
Európa, a kontinens és az európai országok egyenkénti állapota azonban most sem következmény, hanem az ok.
Nem az usás-globális expanzió tette legalulra Európát, hanem az önmagát legalulra tevő Európa,
a legyengült Európa teszi lehetővé az usás-globális erővonalaknak az oroszközeli, Ukrajnában proxiháborúzó, céges neokolonialista tombolását.
Az Unió tette.
Az az Unió, amely különös, usás-ízű mesterséges birodalmisággal a lehető legrosszabb birodalmi jegyeket magára erőltetve egységesült – papíron. A valóságban az Unió az egység legfőbb bontójává lett, szétzilálva országszövetségeket (lásd V4), de ugyanígy az egyes tagállamok nemzeti közösségeit is (lásd a migrációs- és gender- méreg-infúziók bekötése a társadalmakba).
A valóságban végletesen atomizálódott, értékvesztett, kultúra nélküli hedonista-egoista egyének, egyenfogyasztók halmazát hozták létre
azzal, ahogy az európai egység eredeti, gazdasági gondolatából előbb univerzális eszmévé, majd überalles-ideológiává fanatizálták azt. Méghozzá
azok után, hogy a nácizmust és a kommunizmust is a létező leggyilkosabb és legönpusztítóbb kifejletig hajtották, pont a németek most az usás wokwe-liberalizmust hajtják – a legpusztítóbb és leggyilkosabb kifejletig.
Százezer jogszabály szól jelenleg is arról, milyennek kell lenni uniósként, de milliószám lehetnek jognélküli, élet,- és közösségellenes, Európának idegen és mérgező csoportok ugyanebben az unióban.
Nem véletlen, hogy a jelek szerint elsőként pont a németek szenvedik meg legjobban a folyamatot – jó szokásukhoz híven e folyamatot is, most is teljesítendő projektként fogták fel (Wir schaffen das). A valóságban azonban
pont ezzel teremtette meg azon kihívásokat a többi között a németség, amelyek egyébként soha ilyen formában nem jelentkeztek volna a kontinensen.
Állítólag 2015 év végén Vlagyimir Putyin egy fórumon megjegyezte:
„A németek még megélik a mi életünkben azt, hogy bizonyos népcsoportokat össze kell gyűjteniük és bevagonirozva keletre küldeni.”
„Toleránsak és fanatikusok vagyunk!”
E mondás képtelen cinizmusa és végtelen éleslátása valóban az orosz elnökre vall. Az „agresszor” Putyinra, vagyis helyesebben: a körbenátózott kényszeragresszor-Putyinra.
A cinikusság érhető tetten abban is – most már mindenki láthatja -, ahogy Angela Merkel „erőskezű” kancellárasszony egyszercsak „Europa-Mutti” lett, miközben
mosolyogva hívta be Európába a történelem legmohóbb, legmocskosabb, leghitványabb rablóhordáját
– hogy aztán
a német nagyvárosokban az unokák is megéljék azt, mit nagyanyjuk: hogy távoli, keleti barbár hordák mocskos férfiállatjai erőszakolják őket halomra, saját lakóhelyükön, Európa szívében.
És, csak megjegyzem, megint (még mindig) az USA katonai jelenlétében.
Erről ennyit.
Ja, és: Danke!
Jónás Levente, a Pesti Hírnök