„Egy forint a forró lángos, dögöljön meg Kádár János!” – Kádár, én és mi, no meg a lángos, mint a „szabadság szimbóluma”.
„Egy forint a forró lángos / Le van szarva Kádár János / Egy forint az Kalocsán is / Le van szarva Marosán is / A szovjet nép már nem szolga / Rakétát küldött a holdra / Mindnyájunknak sej, jobb lenne / Ha rakétástul mind ott lenne.”
A fenti részlet egy régi cikk szerint a Háy Ágnes által gyűjtött „aszfaltnépköltészetből” származik. [Háy Ágnes Krassó György özvegye, sokan innen ismerhetitek a nevét.] Nagyon jó versike. A kilencvenes, kétezres éveket átélve hozzátehetnénk: vihetnék a szovjetek Anettkát is, meg a többi lángos-agyú, hígerkölcsű celebet. Meg akkor már magát a „celeb” kifejezést is. [A fiatalabbaknak: a tévében félmeztelenül műsort vezető Anettka nagy álma volt, hogy kilőjék a Holdra. Ezután ez sokunk nagy álma lett, fantasztikus módszer lett volna arra, hogy a sok kellemetlen embertől megszabaduljunk. És ott talán Pataki Attila is folytathatná a kutatásait, aki láthatóan megrészegült a Pink Floyd The Dark Side of the Moon albumától.]
De visszatérve a földre. Nem tudom miért, de nekem Kádárról most a lángos jutott az eszembe. Vagyis éppen ez a rímes kétsoros, amely több változatban is megmaradt. A következő a Burzsoá Nyugdíjasok zenekar szövege:
„10 Ft a forró lángos, le van szarva Kádár János! / 20 Ft a meleg lángos, éljen soká Kádár János! / 50-es a langyos lángos, mi lesz velünk, Kádár János? / 100 Ft a hideg lángos, gyere vissza, Kádár János! / Nyugdíjasnak nincsen lángos, nem segít már Kádár János…”.
A nyári cikkek mindig a lángos körül forognak, amit én nem fogyasztok, mert megfájdul tőle a gyomrom. Igen jó az a cikk, amelyet most találtam. Jolsvai András írta:
„A csuda tudja, miért került ez az ártatlan hungarikum annak idején a politika erőterébe, de kétségtelen, hogy odakerült. Talán az elhíresült graffiti tette, melyben az ötvenhatos események után ocsúdó falíró állampolgár azt meszelte föl egy budai gyárépület oldalára, miszerint »egy forint a forró lángos, dögöljön meg Kádár János!« Mire – a legenda szerint – egy ellenfirkáló a felszólító módú ige elé odabiggyesztett egy »ne« szócskát, amivel feje tetejéről a talpára állította az egész mondanivalót, de a prozódiának persze befellegzett. Ám mindez nem volt elég, mert jelentkezett egy újabb hozzászóló, aki inkább az első felvetéssel látszott egyetérteni, odaírt hát a ne elé egy miértet is, de ezzel aztán véget is ért az izgalmas falvita, mert jöttek a pufajkások, és elvittek mindenkit, akinek meszesvödör volt a kezében, tekintet nélkül arra, mit kívánt volna elmondani vele.
Társadalmi rendünk megszilárdult – szögezték le ekkor a hatalom birtokosai. Úgyannyira szilárd lett, hogy az állami tulajdon mellett megjelentek, megjelenhettek mindenféle alternatív tulajdonformák is, ott volt mindjárt a szövetkezeti szektor, egyem a szívét, és lábra kapott (mondjunk azért inkább csak lábacskát) itt-ott a magánerő, melyet Kellér Dezső múlhatatlan szavával ma is maszeknak nevezünk.
Ilyen emlékezetes maszek volt a lángossütő kisiparos.
Egyáltalán nem világos ma már, miért nem a lángosgyárban készült a lángos, vagy miért nem kellett szövetkezetbe tömörülniük a lángossütőknek, miként a fodrászoknak, cipészeknek, órásoknak – annak is épp annyi értelme lett volna.
Tény azonban, hogy nem kellett, és ettől a lángossütés, sőt, maga a késztermék is valahogy (maszatosan és definiálatlanul) a szabadság szimbóluma lett. Ha az ember lángost sütött, önként kiállt a sorból, s valami mást csinált, mint amit megszoktunk. S így járt el az is, aki ette a lángost: eleve gyanús helyeken, pályaudvarok mellett, piacokon vagy üdülőhelyeken tehette csak, állva vagy sétálva, azaz szabálytalanul.
Hogy a hatalom átérezte-e mindezt, ma már nehezen volna kideríthető, de azt el kell ismerni, hogy derekasan üldözte e foglalkozás űzőit. Nem múlhatott el évszak anélkül, hogy a bűnügyi rovatokban fel ne tűnt volna valaki, aki galádul megkárosította a lakosságot, mert fél dekával kevesebb lisztet tett a fent mondott kenyérféle tésztájába, vagy kispórolta a lángot belőle. (Maradt az os.)
De az éber fogyasztóvédők – kiket akkoriban még népi ellenőröknek hívtak – lecsaptak s méltán, a gaz lángossütő pedig szedhette az irháját. Na, ehhez képest a magyarok apraja-nagyja élt-halt a lángosért, melegebb nyári napokon háromnegyed órás sorokat kellett végigállni érte a Balaton mellett, de mit számított: lángost enni maga volt a nagybetűs ünnep.
Egyforintos korában még csak sima és fokhagymás változatban létezett (utóbbi egy átláthatatlan trutymó volt valójában, kenőtollal vitte föl rá az árus), később kitört a tejfölláz, aztán a sonkaőrület, ma már van szalámis meg kecskesajtos, sőt van nutellás is bizonyos helyeken, hogy az emberiség korcsosul, azt hiszem, bizonyítékként elég lesz ennyi.
Újpesten két lángosos volt, egy a nagypiacnál, egy a kicsinél. Mi az utóbbihoz jártunk, kizárólag kihűlt lángost árult (az volt az elve, hogy lángost el nem dob, olajat szezonon belül nem cserél), minden darab lukas volt belül, kifonnyadt belőle az anyag. Ki nem állhattam, s nem értettem, mit szeretnek ezen a felnőttek.
Aztán egyszer Aligán hozzájutottam egy frissen készült parasztlángoshoz. Azóta nagy híve vagyok. Eszem, amikor csak tehetem. Csak a gyomromnak ne szóljanak róla, ha lehet!”
Hát én nem eszem, de már jobban érteni vélem, miért jelent olyan sokat sokaknak.
Ti hogyan ismertétek ezt a kádáros, lángosos verset?
Mező Gábor
fb – Pesti Hírek