Göncz Árpád nem az ország Árpi bácsija, nagypapája volt, legföljebb a baloldalé. Amikor a Horn-kormány került hatalomra, azonmód leállt az akadékoskodással.
A rendszerváltás utáni ötvenhatos megemlékezések között nem csak a 2006-os gyurcsányi vérfürdő számít rendhagyónak – Göncz Árpád 1992-es Kossuth téri „beszédét” is idesorolhatjuk. Elemezni sajnos nem áll módunkban, merthogy a szónoklat – elmaradt. Az államfő annyit nem mondott, hogy mukk.
Amikor a műsorvezető felkonferálta a köztársasági elnököt,
az Országház előtti tömeg fergeteges füttykoncerttel és „Patkány! Patkány!” bekiáltásokkal válaszolt. Még akkor sem csendesedett el, amikor Göncz Árpád a mikrofonhoz lépett. Talán tíz másodpercig állt a tömeggel szemközt, majd sarkon fordult és feldúltan távozott. Az ország „Árpi bácsiját”, „nagypapáját” kifütyülte, lepatkányozta a megemlékező tömeg.
Az Esti Egyenleg – az SZDSZ ellenzéki híradója –
úgy tálalta a történteket, hogy szervezett szkinhedcsoportok, neonáci tüntetők akadályozták meg az államfő ünnepi felszólalását.
A tudósítást „szerkesztő” Bánó András buzgalmában odáig ment, hogy „részleteket” is bevágott a fütyülő, kiabáló bőrfejűekről. Mint hamarosan kiderült, nemes egyszerűséggel meghamisította az eredeti anyagot.
Arról nem esett szó, hogy Göncz Árpád ismerői, egykori ötvenhatos rabtársai patkányoztak.
Ha volt igazán megosztó személyisége a rendszerváltás első évtizedének, az éppen ez a ruganyos léptű, joviálisan mosolygó-sompolygó ember volt. Hogyfelette állt volna a hétköznapi politikai csatározásoknak? Na ne vicceljünk! Kőkemény pártkatona volt, az ellenzéki SZDSZ zsoldosa, akinek igazából egyetlen feladatot szántak:
minden erejével tegyen keresztbe a regnáló nemzeti kormánynak.
Az azóta megboldogult, de akkor még igen harsány Népszabadság ezt így magyarázta:
„Kezdő demokráciában, ahol a jogrendszer még csonka, különösen fontos, hogy a hatalom korlátozásáról olyan személyiségek gondoskodjanak, akiknek ehhez megvan a demokratikus érzékük, tekintélyük, népszerűségük.”
Szó se róla, Árpi bácsi tényleg korlátozója volt a hatalomnak. Pontosabban kerékkötője, aki rendre megtagadta Antall József kormányfő felterjesztett kinevezéseinek aláírását, akárcsak az Országgyűlés által megszavazott legfontosabb törvényekét.
Köztársasági elnökként azzal indított, hogy 1990-ben, az SZDSZ szervezte taxisblokád idején – miközben a miniszterelnök súlyos betegen kórházban feküdt – az országot lebénító fuvarosok mellé állt. (Ráadásul akciójuk végén általános közkegyelemben részesítette a törvénysértő gyülekezetet.)
De a legeslegemlékezetesebb cselekedete az volt, hogy későbbi utódjával, Sólyom László alkotmánybíróval összekacsintva
elkaszálta a kommunizmus legfőbb gazembereinek számonkéréséről szóló Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot.
Tovább is van, mondjam még?
Kis színes. Mókás jelenet volt, amikor egy ízben a pufajkás Horn Gyula azzal „védte meg” a parlamentben Göncz Árpádot Antall József kormányától, hogy kijelentette:
1956 hősei valójában az ellenzék padsoraiban ülnek, a szocialisták elődei pedig a 301-es parcellában nyugszanak.
Nem, Göncz Árpád nem az ország Árpi bácsija, nagypapája volt, legföljebb a baloldalé. Jól mutatta ezt, hogy 1994-ben, amikor a Horn-kormány került hatalomra, azonmód leállt az akadékoskodással.
Mindent aláírt, amit elébe tettek, még a botrányos Bokros-csomagot is. Sőt, az 1998-as választási kampány idején a „pártok fölött álló” Árpi bácsi már
egyenesen azt magyarázta, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíciónak nincs alternatívája, rájuk húzzuk be az ikszet.
Mandátuma lejárta után,
Erdély elcsatolásának „ünnepén” pedig a „hiteles” Árpi bácsi is ott koccintott önfeledten a budapesti Kempinskiben Adrian Nastase román kormányfővel és a pufajkást váltó Medgyessy Péter ügynök-miniszterelnökkel.
Az kétségtelen, hogy huncut mosolya volt a „nemzet nagypapájára” sminkelt Árpi bácsinak. Bár
2000-ben, amikor az első Orbán-kormány idején leköszönt, talán már nem volt őszinte a mosolya.
Pilhál György
magyarnemzet – Pesti Hírek