Közel 20 éve dolgozom kamaszokkal, nem titok, hogy ez a korosztály áll a szívemhez legközelebb és mint minden segítő foglalkozású embernél ennek nálam is köze van ahhoz, ahogy én éltem meg a tinédzser éveimet.
Mindig is nehéz volt tizenévesnek lenni, de amit mostanában tapasztalok a velük való munkám során azt lassan lehetetlen lesz szavakba önteni.
Most még megpróbálom.
Szinte alig találkozom olyan gyerekkel, akinek van jövőképe. A drámás vagy imaginációs gyakorlatok során nem látják magukat 5 vagy 10 év múlva.
,,Nem leszek sehol. Nem lesz akkor már semmi. Nem lesz világ. Mindenki meghalt valamelyik járványban vagy felrobbantották az egész földet.”
Komoly munkával tudunk csak olyan képeket színre vinni, amiben megjelenik a vágyott munka, család, barátok vagy bármi, ami életcélokat jelent.
A gyerekek szorongása mindent elborít, alapérzésük ez lett. És nem csak a jövőtől szoronganak. Szoronganak az iskolától, tanároktól, osztálytársaktól. Szoronganak a kortársaiktól, a baráti és szerelmi kapcsolataik elvesztésétől.
Attól, hogy a többi gyerek mit mond, milyen pletykát terjeszt róluk, hogyan beszéli ki őket a hátuk mögött. Vajon mindenki utálja, elárulja vagy van valaki, aki még szereti, akiben megbízhat? A bizalom legtöbbször már elveszett, a biztonságérzettel együtt távozott az életükből.
És szoronganak a szüleiktől.
Hogy mi mindennel próbál egy ilyen korú gyerek jeleket küldeni? Hangos vagy néma, pörög vagy lusta, folyton alszik, vagy egész éjjel fenn van, túl sokat eszik vagy túl keveset. Számtalan dologgal próbálkoznak mielőtt többször szilánkosra ütik a kezüket, egyre mélyebb vágásokat ejtenek, mindennap több órát töltenek kényszeresen az edzőteremben, majdnem halálra éheztetik magukat vagy az összes hétvégén ájultra isszák magukat. A legszomorúbb, hogy mindez láthatatlan… A felnőttek nem látják, nem tudnak róla. Félelemből, kíméletből, a privát szférájuk, önállósodásuk védelme érdekében
a gyerekek nem beszélnek. Pedig szeretnék, ha látnánk.
Segítségre várnak. Reménykednek, hogy ha észrevesszük, hogy lassan elpusztítják magukat, csak megértjük, hogy elviselhetetlenül egyedül vannak a problémáikkal. Várják és várják, hogy végre odafigyelünk rájuk és elkezdünk mi is változni, változtatni.
Halljuk meg őket.
Czentye Szilvia
Átmeneti tér – Czentye Szilvia oldala (fb) – Pesti Hírek