Eb ura fakó – Brüsszel nekünk nem császárunk!
Nem is lehet szó Huxitról, hiszen nem vagyunk Nagy-Britannia és nincs sem Citynk, sem Nemzetközösségünk. Nekünk egyedül pedig most tényleg nem megy, köszönhetően azoknak, akik külön földrajzi fogalommá tették Magyarországot és a magyarságot, és akik a természetesen itt együtt lévőket sokáig sikeresen egymás ellen fordították.
Bogár László tanár úr jól mondta a minap:
Fel kell készülni a nem angolos távozásra, nekünk szomszédainkkal és másod-szomszédainkkal együtt kalákában maradva kell átlépni, szlogenízű egyszerűséggel fogalmazva:
Nem mi akartuk, és mi nem is akartuk, hogy így legyen. Ismerős történelmi helyzetkép ez nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak, nem?
Az Európai Unió… Mint a rendszerváltáshoz, az uniós csatlakozáshoz is megannyi reményt fűztünk, hisz oly régóta vágyott célunk volt végre saját jogon, megérdemelten a Nyugathoz, a nyugati szabadsághoz szuverén mód csatlakozni. És a többi, sorstárs, avagy társutas országgal együtt! És noha mind tisztában voltunk vele, hogy egy magyar sem fog Bécsben cukrászdát nyitni, én is az ezredforduló táján – minden ellenkező jel és jelenség ellenére –
hittem, hogy legalább egy magyar bajnak igenis lehet orvossága az új, teljesen szövetségesült Európa: a jóvátehetetlen trianoni toxikus tüneteket enyhítve, ha nem is határrendezést, de a határon kívülre szorított magyarok emberi, nemzetiségi jogainak rendezését reméltem.
Ám sem a témafelvetés szintjén, sem kísérletezés mentén sem került napirendre a százéves bűnös hagyatéka az időközben unióssá lett Nyugatnak, sőt. Épp az őshonos európai kisebbségek milliós aláírással alátámasztott ügyrengetege nem került, nem kerül még csak napirendre sem, pedig ha valami összeurópai összefogást igényelne, akkor bizonyosan ez az európai hagyaték az,
Tévedés ne essék, nem az igazságot keresve (bár az sem lenne megvetendő motiváció), és még csak nem is a vezeklő, jóhiszemű és jogos jóvátételi igény mentén, hanem
Ahogy számos, valóban súlyos, kockázatos európai sorskérdés megoldásához is.
Ehhez képest a majd két évtizedes unióssá lett egységfront mindössze csúcsbürokratikus haszontalanságokat tud felmutatni. A legjobb példa erre a pandémia alatt megszületett egységes határozata az Európai Parlamentnek, amely szerint az Unió egész területe az „LMBTQ-szabadság zónájának” minősíttetett.
Szintén uniós egységeredménynek számíthat az is, amikor a fényességes brüsszeli határozatok egy-egy hazánk fajta tagját „jogállamisági eljárásokkal”, meg „elfogadott jelentésekkel” együtt károgva revolverezik.
Nem mintha nem lett volna lehetősége Brüsszelnek, hogy megmutassa, miért jó az unió, hiszen az elmúlt másfél évtizedben csak úgy sorjáztak a legkomolyabb globális kihívások, a legkomolyabb lokális hatásokkal, eddig ismeretlen intenzitással és egymásutánisággal.
Ezekre az Unió csak narratívákat kínált, és kínál a mai napig, amely elbeszélőmódok semmivel semmit meg nem oldottak – nyilvánvaló funkcionalitásuk maga az elbeszélés és nem a problémamegoldás, illetve a leendő problémák megelőzése volt, mind a mai napig. (Egyre szürreálisabb szinteken.)
A pénzügyi világválság idején a bankszektor felelősség-mentesítését (megsegítését) végezték, ahelyett, hogy az államoknak, és saját uniós polgárainak nyújtottak volna valódi segítséget.
A migrációs krízis-eszkaláció idején meghamisították a tényt, hogy elárasztják a barbár rablóhordák polgári közösségeinket, majd nem az ezt elszenvedő többségi honpolgárokat segítették, hanem jogot csináltak a jogtalanságból.
Megszavazták, hogy „menekültek” jöttek, de a valóságban az európai polgárok menekültek el, épp azok miatt, akik csakis kapni jöttek.
A világjárványként megismert össztársadalmi krízis idején sem sikerült összehozni még egy teherhajónyi közös maszkbeszerzést sem, arról nem is beszélve, hogy elsőként bukott el az európai vakcinagyártás is úgy, hogy a legoltottabb, legnagyobb oltáshagyományú országok összeurópai tudásegyüttese állt, szervezetten rendelkezésre.
Mégis hamarabb ért ide a kínai, orosz, és usás medicina, ami nem is baj, hiszen kétszer ad, ki gyorsan ad – egészségügyi veszélyhelyzetre ez úgyis hatványozottan igaz, ám a brüsszeli pénzosztó és határozathozó gépezet sem pénzt, sem határozatot nem tudott a járványnak véget vetni, a járványügyi helyzeteket lezárandó hozni, mind a mai napig (fentebb jeleztem, milyen határozatokat fogadtak el a járvány alatt). A valóság az, hogy az összeurópai tudás csak egységes oltási igazolványtervezetek aktáit tornyosította az illetékes asztalokon.
És most is, amikor komoly harctéri események zilálják túlmediatizált mindennapjainkat, és amikor a harctéri események globális hátterében olyan mérvű átrendeződés indult meg az ismert világban, amikor valóban bizonyíthatna az egységesség, igazi és méltó európai színvonalon –
Mára bebizonyosodott, hogy az Unió a legabszurdabb, leghiábavalóbb emberi szerveződéssé lett az öreg kontinens ismert történelmében. Hacsak nem épp haláltáncát járja Európa vagy az egész emberiség – mert akkor viszont nagyon is helyén, – és rendjén való ez a bizarr Európa-entrópia.
A mai Unió végső soron a világháborúkat megélt és újjáépítő „nagy generációk” halottgyalázása! „Ezért, Dugovics Titusz, kár volt, és tegyük hozzá ezért, százmillió európai háborús áldozat, kár volt…
Pikáns vagy egyszerűen posztmodern jelenség, amire minden jel mutat: ha valamit sikerült végképp eltörölni, az a valóban szebb, európai jövő. Mert vajon ez a történelmi európai mélypont és a tökéletes bizonytalanság, a sehova nem tartó felhasználók új generációjával: mégis, vajon milyen jövőt tartogathat Európának?
Jónás Levente, a Pesti Hírnök