Szükség lett volna arra, hogy a világ meghatározó államainak vezetői bebizonyítsák, képesek olyan stratégia megfogalmazására, ami segíthet kiszabadulni az egyre fenyegetőbb világháborús örvényből.
Van annak valami diszkrét (vagy inkább perverz) bája, hogy Kishida japán miniszterelnök éppen szülővárosába, Hirosimába invitálta a G7 többi országának vezetőit az elmúlt hétvégén.
Tette mindezt nyilván azért, hogy ezzel is nyomatékot adjon a világ vezető országai „őszinte békevágyának”. Az „őszinte békevágy” aztán a második napon abban is megnyilvánult, hogy személyesen megjelent (és szokás szerint megdicsőült) az ukrán elnök, de erről majd egy kicsit később ejtenék szót.
Érdemes lenne ugyanis előbb egy kicsit arról a rendkívül érdekes történelmi hatalomdinamikáról is szólni, ami ezeket az országokat összekapcsolja a G7-ben, ami először G6 volt, hisz Kanada nem igazán tényező a világhatalmi rendszerben. Kalifornia, Texas és pláne New York hatalom-gazdaságilag sokkal jelentősebb, mint Kanada, ami lényegében csak egy jelentéktelen északi tartománya az amerikai birodalomnak.
A hat ország közül három az elmúlt három évszázad során egymás váltó világbirodalom, sorrendben Franciaország, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok. Gyilkos háborúkat vívtak egymás ellen, maga Amerika is például nem csekély mértékben a Lafayette márki által vezetett francia katonai intervenciónak köszönheti a létét, a Brit Birodalomtól való sikeres elszakadását.
A másik három ország Itália, Germánia és Japán, a három letarolt vesztes, amelyeknek elég érdes módon egy két világháborúnak látszó második harmincéves háborúban adta tudtára a birodalomkiválasztó hatalom, hogy ők semmilyen módon nem lehetnek még egy évszázadra sem világbirodalmak.
Szóval a „győztesek” egymást és a veszteseket is igen találékony és sokoldalú módon gyilkolták és fosztogatták, mint azt Hirosima sorsa is szimbolizálja.
Érdemes felidézni azt is, hogy miként vetődött fel ötven évvel ezelőtt az akkor még Kanada nélkül G6 világhatalmi konzultációs fórum létrehozásának ötlete. Mert bár az első csúcstalálkozóra csak 1975-ben került sor Franciaországban, de a gondolat már 1971 és 1973 között megfogalmazódott.
Szó se róla érdekes világhatalmi dinamikája volt azoknak az éveknek. A G6 „genezisének” megértéshez egészen 1967-ig kellene visszanyúlni.
Charles de Gaulle francia elnök akkor vette a bátorságot ahhoz, hogy jelezze, élne azzal a lehetőséggel, hogy a rögzített árfolyamon aranyra váltsa Franciaország hatalmas dollártartalékát. Ám a következő évben 1968-ban egy csinált polgárháborút kapott Amerikától arany helyett, majd 1969-ben lemondani kényszerült, és 1970-ben meg is halt.
Az 1971-es évben Nixon elnök felfüggeszti a dollár aranyra való átválthatóságát, majd 1972-ben Kissinger titkos egyezséget köt Szaúd-Arábiával, hogy egyesült erővel likvidálnak mindenkit, aki nem dollárért ad el kőolajat. Aztán 1973-ban kitört a csinált háború Izrael és az arab országok között, és ennek nyomán hét év alatt nagyjából tizenhatszorosára emelkedett a kőolaj ára. A gigantikus tömegű dollárbevételükért amerikai államkötvényt vásárló olajexportőrökkel aztán zárult a kör, az amerikai birodalom mai értéken számolva százezermilliárd dollárt szivattyúzott át európai „szövetségeseitől”.
Érthető tehát, hogy az 1975-ös első G6-csúcson feltehetőleg volt miről beszélgetni a Párizs környéki Rambouillet Kastélyban, hisz a „meleg baráti és elvtársi légkör” minden feltétele adott volt. Valójában már 1974-ben elkezdődtek volna a csúcstalálkozók, de ez az év igen vészjósló volt a „hatok” számára. Meghalt a francia elnök, George Pompidou, lemondott Nixon amerikai elnök a Watergate-botrány miatt és Willy Brandt német kancellár, mert legbelső munkatársainak egyikéről kiderült, hogy már húsz éve a Stasi ügynöke, és a többi országban is éppen kormányváltások mentek végbe, ezért csúszott át az „entrée” a következő évre 1975-re.
És ezek után térjünk vissza napjaink történéseihez, hisz, ha valaha, akkor most aztán valóban szükség lenne, bár most már inkább úgy kell fogalmaznunk, szükség lett volna arra, hogy a világ meghatározó államainak vezetői bebizonyítsák, mind intellektuálisan, mind morálisan készek arra, hogy a világ számára olyan stratégiát fogalmazzanak meg, ami segíthet kiszabadulni ebből az egyre fenyegetőbb világháborús örvényből.
Ám ehelyett inkább egy szánalmas burleszk tanúja volt a világ, amelynek tehát két fő napirendi pontja volt, az egyik az ukrán elnök megdicsőülése, a másik Kínának szánt figyelmeztető-fegyelmező üzenetek megfogalmazása.
Az ukrán elnök beszédének lényege az ukrán béketerv ismertetése volt, amellyel kapcsolatban ő maga is és a G7 vezetői is annak „racionalitását” hangsúlyozták. E racionalitás egyébként abban nyilvánul meg, hogy
e terv szerint Oroszország mindenünnen kivonul, természetesen a Krímből is, fizet ezermilliárd dollár jóvátételt, vezetőit nemzetközi bíróság elé állítják, és így már semmi nem állja útját Oroszország korlátlan kifosztásának.
Nos, nem kétlem, hogy a G7 számára ez így nagyon racionális, de nem zárható ki annak lehetősége, hogy az oroszok nem fogják ezt ugyanilyen racionálisnak vélni, és így tartós béke ebből a tervből nemigen származhat.
Hasonlóan „racionális” volt Kína drámai elítélése is azért, mert világgazdasági erejének növekedését „nyomásgyakorlásra” használja fel, ami őszinte felháborodást váltott ki a G7 tagjaiból.
Hogy az elmúlt évszázadok során minden hatalmuk éppen ebből a nyomásgyakorlásból származott, hogy most éppen ők azok, akik a soha nem látott intenzitású szankciócunamival a nyomásgyakorlásra építik globális hatalomgyakorlásukat, arról nemigen esett szó. Pedig a világ kíváncsi lett volna rá.
Bogár László, közgazdász
magyarhirlap – Pesti Hírek