A fenti kérdés talán el is hangzott bizonyos ellenzéki bizalmi körökben: talán épp akkor, amikor Márki-Zay Péter, mint ellenzéki miniszterelnök-jelölt, elismerve a Fidesz választási győzelmét, még egyet utoljára márkizajoskodott. Egyedül (a családja körében). Egy párt sem állt mögé. Egyetlen összellenzéki vezető politikus sem.
Az ellenzéki összefogás szervező ereje valójában csak maga az összefogás volt. Választási volt csak ez az összefogás, egyáltalán nem kormányra készülő: ezt valahogy mindvégig érezni lehetett. Márki-Zay csúcsjelöltsége, mint az összefogás nem várt produktuma pedig még inkább azt üzente: itt az ellenzék nem fog egyhamar kormányt alakítani. Az összefogás két narratíva mentén valósult meg, hivatalosan. Egyrészt az ún. „választói akarat” kovácsolta együvé az ellenzék egymásból és egymás ellenében alakult pártjait, másrészt a mesterien ördögi választási törvény-módosítással a Fidesz kényszerítette ki.
Figyelem! Az ellenzéki összefogás tehát valójában már megszületésénél sem vállalta fel ezirányú felelősségét: az összefogás a Fidesz és/vagy a választói akarat miatt kell… Ennyi. Talán maguk a pártok nem is akarták?
Ez a kérdés most nagyszerűen elővehető. Talán Washingtonnak is ezt lehetne mondani: „Nem mi akartuk…”. Vajon mi az, amit az összefogás pártjai akartak akkor?
A DK, amely 2018-ban 5% körüli eredménnyel jutott be a magyar országgyűlésbe, a térfél egyértelmű uralmát. Gyurcsányt kilökték, különváltak tőle, de ő mégis uralma alá hajtotta őket, még azokat is, akik a legádázabb ellenségeiként kerültek fel a politikai térképre. A DK elnöke e célját elérte: a választás reggelén a hat órai urnanyitáskor már pezsgőt bonthatott és valóban: a vártnál jóval kisebb összellenzéki frakció legerősebb pártja lesz.
Ez Gyurcsány belellenzéki kétharmados győzelme…
A Jobbik mohósága, minden áron kormányra kerülni akarása Gyurcsány-szövetségbe aljasította a valaha a nemzeti igazság talaján álló népnemzeti radikális pártot és bár ez a szövetség lemosni látszotta a korábbi beégetett náci billogot, szavazóinak jó részét eleve elvesztette baloldalra fordított köpönyegével, most az összefogásban bizonyítandó erős ember szerepét (lásd Jakab pojácáskodásba fulladt kemény kommunikátor szerepét) nehéz körzeteket vállalt, s el is bukta őket.
Ez a választás lett a karmatikus büntetés a hatalomvágytól megrészegült, önmagát teljesen elvesztő és ezáltal el is veszejtő Jobbiknak. Frakció tekintetében a valaha volt legkevesebb jobbikos szék lesz az országgyűlésben, azok is pikáns padszomszédságban a volt jobbikos, most mihazánkos frissen bejutók mellett…
Az MSZP megszűnne létezni önálló pártként, ez egy ideje már biztos. Nyoma sincs a valaha kormányképes és kormányzó csapatnak. Gyurcsány elnök-miniszterelnöksége minden rossz hagyatéka érdekes módon nem a DK-t sújtja, hanem az anyapártot, az MSZP-t. Az MSZP Gyurcsány után több baloldali konkurens pártot hívott maga ellen életre (DK, Együtt, Párbeszéd), és kifejezetten ellenükben megalakult összesen három külön párt is (Jobbik, LMP, Momentum).
Sok büntetőeljárás is sorvasztotta a pártot, amely napjainkra egyetlen esélyként összefogott, hogy elmondhassa magáról: „van MSZP az országgyűlésben…”.
Hozzá hasonlóan az LMP és a Párbeszéd sem jutna parlamenti képviselethez önálló indulással, mégis az összefogásos felállás sikere, hogy helyet biztosított nekik…
Nem így a Momentum, amely remek ellenzéki rajttal, sikeres európai választási, sőt önkormányzati választási eredménnyel komoly beágyazottságra tett szert relatíve igen csekély idő alatt.
Ám az újszülöttnek minden vicc új, pláne, hogy a káderek hamar átvették a pártban az uralmat a tehetségektől (épp, mint ahogy az LMP-ben és a Jobbikban is történt), és a csehkatkás mohóság, a fegyőri sötétség, és hajnali gátlástalanság az összefogás derékhadába terelte őket. Ismerve a választási eredményt: majdnem biztos, hogy jóval szerényebb a parlamenti jelenlétük, mintha önállóan indultak volna…
2018-ban Karácsony Gergely „a faszért vállalta el a miniszterelnök-jelöltséget” (idézet tőle), 2021-ben pedig már a „faszért sem” (idézet tőlem), vagyis: jöttön-jővén-jöjjön a Márki-Zay!
Nem véletlenül. Már a háború előtt is hihetetlen politikai-gazdasági-társadalmi kihívások tömege állt hazánk előtt; népvándorlás, járvány, recesszió és most mindezek tetejébe pedig a háború nyomán egy nagyon erős gazdasági válság közelít.
Ez eleve valószínűsítette a kormány újbóli győzelmét. Egy sima, feles győzelmet. De ez az ellenzék, ezzel a jelölttel, az egész gyurcsányos vezényléssel, negyedszerre is kétharmados Orbán-kormányt szavaztatott meg. És még melléjük, a gyurcsányi ellenzék örömére a „Gyurcsány-mentes” Mi Hazánkat. Mintha 2010-et élnénk újra, és nem is véletlenül!
2010-ben Gyurcsány felett mondtak a választók ítéletet. Most 2022-ben megint felsejlett Gyurcsány Ferenc országlása, s a magyarok újra ítéletet mondtak – az egész hóbelebanc felett, úgymond akárhány pártnak is hazudja bár magát, akármilyen Márki-Zayjal az élen, meg Momentummal a szélen, de újra Gyurcsány Ferenc felett mondtak a választók ítéletet.
„Ki beszél Washingtonnal…?” – hallatszik még türelmetlenebbül a kérdés, miközben már idegesen integetnek is: „Brüsszel is hív…és velük ki beszél…?
Hát, biztos, hogy nem Gyurcsány Ferenc, és az is biztos, hogy az egyetlen, aki akár szívesen beszélne is velük, Márki-Zay Péter sem. Marad tehát Karácsony Gergely meg a hiperpasszív nyelvtudás.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök