Elfogadható, ha Magyar Péter nem vitázik kormánytagokkal, legyenek azok miniszterek vagy kormányzati igazgatók. Azonban nevetséges, ahogy „rangon alulinak“ tituálja a fenti opciókat.
Nevetséges, mert Magyarnak még rangja sincs.
Magyar Péter két listás választáson kiugró ellenzéki eredményt ért el, és listahelyes képviselőséget szerzett. Az EP-ben és a Fővárosi Közgyűlésben. De nem a magyar országgyűlésben!
Rá senki sem szavazott, csak a listájára.
Szavazhattak volna rá – ha lett volna bátorsága elindulni, pl. Budapesten egyéniben. Persze, ő nem polgámester vagy önkormányzati képviselő szeretne lenni. Megjegyzem, jelenleg mégis az, fővárosi önkormányzati képviselő – amely mandátumot jelenlegi állítsa szerint viszont fel sem veszi.
Tehát akkor: még az sem.
Akkor meg milyen jogon akarja ő a legfőbb magyar közjogi méltóságot, a Magyar Országgyűlés tagját, a leghosszabb múltú és legnagyobb sikerű kormáyntisztviselőjét, hazánk miniszterelnökét vitára hívni?
Különben is. A Magyar Péteres listaszavazás eredménye őt magát, egyelőre pusztán az ellenzéki táborba pozíciónálja.
Ő semminemű kormányzati kihívó, egyelőre ő leginkább Gyurcsány Ferenc kihívója, mint az ellenzék eleddigi legerősebb, legrátermettebb aktorának az újsütetü riválisa.
Magyar Péter ezért most, egyelőre Gyurcsány Ferenccel vitázzon! Már, ha van hozzá mersze…
Miért is?
Mert a választáson kapott listaszavazatok mindössze erre hatalmazzák fel. Semmi többre! Ezt tudomásul vehetné Nagy Attila Tibor jogász, elemző is, aki kifejezetten Magyar Péter specialista lett az utóbbi időben oly módon, hogy sokszor szinte kiabál az érvelések mögül az a jó nagy rakás pénz, amit a Magyar Péter mögötti finanszírózók biztosíthatnak – számomra legalábis nyilvánvalóan, újra és újra a tipikus, „küldve jött“ szakértői kommunikációt hallva.
És van itt még valami. Ma reggel elcsíptem az m1-en Magyar Pétert, ahogy éppen arrogáns orrhangú dumáját hömpölyögtetve, remegő szájszéllel ugatja le a csatorna szerkesztőnőjét, Tari Titanillát.
Elismerésem a hölgynek, aki állhatatosan, türelemmel, sokszor szánalommal figyelve hallgatta végig a Magyar Péter -féle vádló-tagadó, fenekedő-fenyegető szódarálást.
Néha, udvariasan megpróbálta kérdezni Magyart, aki válaszadásképpen változatosan pocskondiázta a köztévé dolgozóit, sűrűn rogánantalozva közölve, hogy ő bizony már válaszolt…
Hirtelen beugrott, hogy ez az ember akar vitázni, nemhogy Orbán Viktorral, de akárkivel? Az meg milyen vita lesz?
Ennek az embernek semmi vitakultúrája nincsen, de még a legalapvetőbb közszereplői etikát is nélkülözi az, ahogy egy normális megszólalás helyett, nos inkább ugatja, csaholja önnön képmását a kamerába.
Az, ahogy
szünet nélkül és hangsúlytalanul árad belőle az uszító, gyűlölködő O1G-duma, valamint az abszurd állítások és légből kapott kamuszámok végtelen sora, a „kóros és kényszeres“, „monomán“ valamint „beteges“ kifejezéseket juttatja eszembe.
Ő az, aki mindenkinél mindent jobban tud, és ősfelháborodás keríti hatalmába, ha valaki, akár csak megszólal, miközben őmagyarpétersége – beszél.
Ekkor eszembe jutott Gyurcsány Ferenc és az ő monologizáló kommunikációja.
Magyar Péter sokszor tényleg próbálja utánozni Orbán Viktort, ehelyett valójában csak Gyurcsányt sikerül majmolni, a jakabpéteres primitivség, márkizayos erőszakosság összképével – talán még egy kis fáradt, vonagáboros pökhendiséggel is.
A fenti érvelésen túl, ez utóbbiakat latolgatva azt hiszem igazi médiatörténeti (és persze pszichiátriai) különlegesség lehetne egy Gyurcsány-Magyar vita, akár a köztévében, vagy akár egyenesen a Partizánban!
Miért is ne,
hadd legyen ott három, beteges kommunikációval önkirakatoló közpozőr egy tévévitában
– ha úgy tetszik, a három legbizarrabb ellenzéki csúcsfigura jöhetne ott, akképp össze.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök