Forró drót kiemelt mások, magyarok

„Megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér”

Jók a szerb–magyar kapcsolatok. És ennek őszintén örülünk. Viszont erre építve itt lenne az ideje egy igazi bocsánatkérésnek ’44 miatt, amikor húsz-negyvenezer magyart és hetvenezer németet legyilkoltak és halálra éheztettek a jugoszláv partizánok. A „nagy” Tito vezetésével. A gyilkosok „hősök” lettek, házat, földet kaptak, magas nyugdíjat élveztek. Akárcsak a mi gyilkos kommunistáink. Értjük vagy érteni véljük a magas politikát, de az áldozatok és a délvidéki magyarság nevében is szólnunk kell: a feloldozás, a trauma feloldása csak egy valódi szembenézés és bocsánatkérés után indulhatna el.

Örülök, hogy a magyar–szerb kapcsolatok [a sajtó szerint] olyan jók, mint korábban sohasem. Tényleg örülök, mert azt gondolom, nekünk közép-kelet-európai -, balkáni népeknek együtt, egymásra támaszkodva kell élnünk.

Ezen a héten szinte kizárólag a délvidéki népirtással foglalkoztam. Csütörtökre teljesen besokalltam, most megint el kell engednem a témát magamtól egy időre, legalább egy hónapig, amíg majd befejezem a könyvet. Olyan történeteket olvastam, hallottam, amelyeket nehéz szívvel fogok publikálni, egyszerűen olyan szörnyűek, sátániak és őrültek, hogy akár egy forgószél, felkapja a kutató, olvasó szívét, lelkét, és csak pörgeti, pörgeti a semmi közepén.

A délvidéki népirtás során 20-40 ezer magyart, s közel hetvenezer németet, svábot gyilkoltak, éheztettek halálra Titóék. Rengeteg csecsemő, kisgyerek halt meg. Maga a bűn is megemészthetetlen, de az azt követő parancsolt hallgatás az igazán mérgező.

És a gyilkosok büszkesége. Weiss Rudolf történész szavain érdemes elgondolkodnunk:

„Hatvan évig [ma már majdnem nyolcvan] nem beszéltünk ezekről a szörnyűségekről, s téves kép alakult ki a felnövekvő nemzedékben, mert a győztesek kocsmákban, társaságokban, a családban még dicsekedtek is azzal, hogy mit műveltek a német lakossággal. A fiatalok azt látták, hogy ezekért a szörnyűségekért nem büntetés jár, hanem házat és földet kaptak, néphősök lettek, és kiemelt nyugdíjat élveztek. Borzasztó, hogy a kilencvenes évek háborúiban megismétlődhettek ezek a rettenetes dolgok. Szembe kell nézni a múlttal.”

Gondolom, nemcsak nekem jutnak eszembe saját vezető kommunistáink. A magas nyugdíjukkal, a kérkedésükkel, a „na és”-sel [Horn „Harcos” Gyula], és azt követő nemzedék az ország másodszori szétlopásával – 1990-től. Mert a fiatalok nálunk is azt látták, hogy a privatizációért „nem büntetés járt, hanem házat és földet kaptak”. Aztán hallgathatjuk, olvashatjuk ezeknek a milliárdosoknak a kérkedését a különböző rádiókban és portálokon, ahol elhazudják saját felemelkedésük történetét, és a Palotás Jánosoknak még talán tapsolnunk is kellene.

Nem mozdul a kezem, ahogyan valahogy a remek szerb–magyar kapcsolatoknak sem tudok addig igazán örülni, amíg meg nem épülnek a szerb állam által fizetett emlékhelyek.

Amíg az összes dögtemetőt és tömegsírt fel nem tárják. Amíg az eltüntetett haláltáborok történetét meg nem ismeri a széles szerb közvélemény. Amíg nem születnek szerb könyvek és iskolai tananyag azokról a magyarokról, akik szerbeket mentettek ’42-ben, hogy aztán legyilkolják őket ’44-ben. Amíg nem hangzik el egy igazi bocsánat, nem halk, hírsorban megjelenő, hanem igazi, hangos, az egész szerb nép előtt, hogy tudják, amit őseik, szüleik és nagyapáik tettek – messze nem mind, nincs közös bűn, leginkább a kommunisták és a helyi söpredék vettek részt az emberirtásban, igenis voltak embermentők, volt olyan főhadnagy, aki addig tiltakozott, amíg őt is belelőtték a gödörbe – az jórészt megbocsáthatatlan.

Mert közhely, de igaz: megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér. Aki nem mismásol, nem terel, nem „hidegnapozik”, nem sértett óvodásként érvel vagy egyrészt-másrészt filozofál régi idők bűneiről, hanem kimondja.

Mert József Attilának sem volt mindig igaza, a bűn igazán lehet könyebb, de legalább hulljon a könnyed. Az írónak sincs sokszor más megoldása, ha hasonló bűnök őrült kavalkádjában kénytelen alkotni.

Itt az idő. Két év múlva itt lesz ’44 nyolcvanadik évfordulója. Most újra barátok vagyunk a szerbekkel. Jó lenne, ha a barátunk leülne velünk, és őszintén, a szemünkbe nézve azt mondaná.

Tudjátok mit? Nem is fontos, hogy mit mondjon. Kérjen valóban, valóban bocsánatot, de úgy, hogy az Ég és a Jóisten is meghallja, Ő, akihez ezek a többségében teljesen ártatlan áldozatok utolsó pillanatukban imádkoztak. És akkor lehet majd feloldozás.

Mező Gábor

ahálózat – Pesti Hírek

Ez is érdekelhet

Mező Gábor: „A Kádár rendszer lényegi hazugsága”

Jónás Levente

Főműsoridőben a „jó proli”- a Szomszédok, mint a „kádári spleen” mindensz*rista folyama (+VIDEÓ)

Jónás Levente

Antalli örökség

Jónás Levente

Ez a weboldal cookie-kat használ az élmény javítása érdekében. Feltételezzük, hogy ez rendben van, de ha szeretné, leiratkozhat. Elfogadom Bővebben