Voltak rendszerváltók, változott is a rendszer, de a régi rendszer embereit senki le nem váltotta. Ők inkább az új rendszerben váltották le a rendszerváltókat...! Aztán jött a Fidesz és mindenkit leváltott.
A rendszerváltott rendszer pedig megkezdhette a rendszerváltást: persze messze még a vége.
A Magyar Köztársaság legitim kikiáltása 1989. október 23-án nem forradalmi eredményként, nem is egy győztes szabadságharc jutalmául, ám annál megérdemeltebben érkezett el végre hazánk történetébe, méghozzá úgy, hogy nem világháborúk zilálta, hanem békeprojektek vezérelte nemzetközi környzetben sikerült, az addigra már jó fél évezrede elvesztett magyar szuverenitást helyreállítani.
1956-ot követően a magyar kommunisták kádári kasztja, és annak a tanácsköztársasági felmenőkkel rendelkező moszkovita maghálózata olyasféle felismerésre jutott, amely a kommunizmus utáni időkre volt hivatott felkészülni. Ekképp a lehető leghatékonyabban, az árnyékban kapitalizmust és magántőkét kellett építeni, a szocializmus bomlása közepette működő közvagyon-veszejtés államilag szervezett működésével. Bármi áron, de legfőképp az egyéni jutalékok vagyonná gyarapodó szintjének tartásával.
Ennek a folyamatnak a következménye lett aztán a kerekasztalnál letárgyalt hatalomváltás, annak minden szimbolikája és hivatkozási pontja is azonban csak egy illúzorikus rendszerváltás-gyakorlattá állt össze.
Egyszersmind egyre inkább úgy látszik, inkább előfeltétele volt annak az alapos, többgenerációs szervezett országrablással végrehajtott új hatalmi környezetben történő pozíciószerzéseknek, amely zökkenőmentesen tartotta demokratikus közéleti, plurális politikai mezőben a korábbi állampárti diktatúra gátlástalan kiszolgálóit.
Közel négy évtizeddel később, ennek a visszatekintésnek a legmélyebb értelmét éppen a mai magyar belpolitikai állapot és minőség sajátos, sokszor abszurd, ha úgy tetszik, irónikus, végtelenül ellentmondásos milyensége adja.
Akármilyen párt, eszme, liberális fokmérő is megmérettetett azóta,
minden egyes választás azt igazolta, hogy egy alapvető törésvonal húzódik - valójában biztosan legalább 1919 óta - a magyar közvalóságon. A magyar kollektív tudat hasadása identitásválságot teremtett,
nem osztályharcot vagy hitvitákat, mégcsak nem is pénzügyi érveket!
A nemzeti és nemzetellenző közfelfogás Magyarországon olyan szembenállást testesít meg, amivel csak korábban az amerikai polgárháború, vagy a német-francia vallásháborúk vetekedhetnek.
Igaz, nálunk sem polgárháború, sem vallásháború nem volt, ám helyette lettek annál nemzetegyesítőbb történések, mint a túlélés, megmaradás kihívásai. Az idegen hatalmi törekvések, fenyegetések ellenére és azok miatt pedig a magyar egységességében megnemesülve kovácsolódott. Például, korát jóval megelőzve hirdetett országgyűlésében szabad vallásgyakorlást, belevéve az akkor új, protestáns felekezeteket is. (1568-ban)
A magyar társadalom az elvártnál is jóval szelídebb, elnézőbb, megbocsátóbb volt a rendszerváltó években a rendszerszinten évtizedekig folytatott bűnös országlásért felelősökkel. A magyar nem végzett ki soha királyt, nem lincselt meg diktátort, nem géppuskázott le megpuccsolt vezető családokat - miközben szó nélkül nekiment szovjet páncélos gárdahadosztályoknak kamaszként, klottnadrágban elképzelhetetlen eredményeket produkálva egy pár nap alatt új rendszert letéve, sosem látott össztársadalmi összefogást mutatva, méghozzá spontán, igazi alulról szerveződéssel.
Vagyis a híres magyar béketűrés afféle nemzeti erényszámba menő jellemzőnk. Ezt az erényességet rutinszerűen, ösztönösen muttatta a magyar a rendszerváltáskor is. "Tetszettek volna..." De mi nem tetszettünk.
A rendszerváltáskor csak egy párt volt az, amelyik félig vállalta a kommunista állampárti örökséget; természetesen az eredményesebb, épített felét, és nem a felelősségvállaló felét.
„A párt nevéből csak a munkás, az ország nevéből csak a nép maradt ki...“
- mondta igen szellemesen a népköztársaság egyes számú nevettetője, immár a köztársaság egyes számú nevettetőjeként.
És, hogy a fenti mondat mennyirre a folytonosságról szól, mi sem mutatja jobban, hogy valójában csak egy kis kitérő volt az első szabadon választott, magyar ízléssel és szabadságélménnyel döntően magyarérzelmű, nemzetazonos pártok alkotta országgyűlés és konzervatív kormányzási kísérlet. 1990-ben ebbe a körbe még az MSZP-t is bele lehetett érteni.
Senki nem nézte ki a későbbi magyarellenes kibontakozásokat, amely a balliberális oldalnál a tartós utcai kaotikus helyzetig fokozta a társadalommal és a valósággal szemben folytatott harcot - a bukásig, 2010-ig. (Megint csak a magyarok béketűrését jelzi az, hogy nem rendkívüli, korábbi időpontban, hanem alkotmányos rend szerint, rendes időpontban érkezett meg a Fidesz ahhoz, amit a rendszerváltáskor hittünk-reméltünk.)
Amint lehetett, amennyire lehetett, igyekeztek az érintettek az "új" rendszerben az elvtársi idők hatalmi restaurációját végrehajtani, folytatni az immár „balliberális“-nak nevezett kádári hálózatok, az új törvényi keretek és a demokrácia biztosította szabadságban. Szabad választás útján,
a leggátlástalanabb arcpírító hazugságdömping kezdődött meg, karöltve a nyugati vállalati professzionalizmusban edződött modern propagandagépezetekkel - egy jól bejáratott suttogó propaganda aktív gyakorlatával szabadon visszaszavazta a korábbi dikatórikusság szintjére - mert a demokratikus kétharmad az ő olvasatukban az - az elvtársakat, és csatolt karrierkapzsiságukat.
Ez demokratikus kétharmadosság nagyon fontos élménye lett az új magyar demokráciában élőknek. A kétharmadosság minden plurális demokráciában elsöprő választói akaratot jelent, de
a magyar lecke az lett, hogy akik elsőként kaptak kétharmadot, többet soha, és akik legvégül kapták meg, azóta is mindig megkapják.
Mindkét erőtér rászolgált, ki-ki a maga népítéletére.
A korábbi bécsi-Habsburg, majd utána a moszkvai-kádárista külérdekeltségbe tagozódó elit magyarellenessége eleve bizarr és kóros szolgaiságra vall, és közbeszéddé emelte a legaljasabb magyargyűlölő hazugságokkal körberakott kollektív billogozó, a magyart nemzetvádló, magyarszarozó és szarmagyarozó szélsőséges propagandát.
Ez vezérfonallá vált a hazai, nem nemzeti alapú poltikumban is az MSZMP-MSZP-SZDSZ-DK-Momentum párttengely mentén.
Mivel a magyar a legkarakteresebb nemzetek egyike, különösképpen pedig a ma Európájában, ezért a keresztény-nemzeti-konzervatív-polgári értékvállalás, mint egyébként a legmagyarabb politikai minimum, támadottá, mocskolttá, gúny tárgyává lett rendre téve. És rendszerint a liberális szabadságjogok utopisztikus, virtuális kiterjesztéseit művelő, valóságtorzító kreátorok, koholtságokkal terhes uszításai által.
Ennek sajátos leképeződése a mai mindenszarizmus, "felülről szerveződve".
Ami baloldaliságnak létjogosultsága van a mai kormányzásban , azt a Fidesz-KDNP kormányközössége beemelte politikájába. Amit liberalizálni kellett, lehetett, azon is túl vagyunk.
Ezért a balliberális oldal baloldali liberálissága, csakis hazug, ártó és rontó lehet a közéletben - legalábbis ha nemzetből, mint eredendő értékhordozói alapvetésből indulunk ki.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy annak az oldalnak a frusztráltsága - a külérdekkiszolgáló csicskaság ötszáz éves gyakorlatából esnek éppen ki! - amit a beltenyészet, a diszociális családi minták, értéke vesztett és parttalan individualizmus, és az extrém egófétisek közpiedesztálra állításai csak fokoznak, okozza törvényszerűen a pofára eséses kudarcélményt, ami az általuk elkövetett eredendő bűnrre vezethető vissza.
Az eredendő bűn pedig az, ahogy áthazudták magukat a rendszerváltáson, na, nem a melósok szintjén. Hanem tanácselnökből polgármesterré, népköztársasági pénzügyminiszterből köztársasági mimiszterelnökké, ÁVH-ból ÁPV Rt-ssé...
Vagy fideszes sikerházasság-karrierből ellenzéki népvezérszerűséggel fedett, csalásra és szélhámosságra épülő bűnszervezeti főaktorrá, sikkasztóvá ugyebár.
A magyar nemzetellenző ellenzék egyre szánalmasabb elhitványulása, ami ehhez a szarral töltött, szájanyitott bohócpampuskához vezetett, is annak a fentebb tárghyalt hazugságtömegnek az eredménye, ami a nyolcvanas évektől kezdve, csak a a magyar államadósság növekedés üteméhez mérhető.
A békés váltást előkészítő intézményesített képmutatás, és pult alóli fusipropaganda, az irigység és rosszindulat Kádár-kori elburjánzásának gyermekei ebben akaratlanul is oroszlánrészt vállaltak.
Hogy aztán több évtized után, egy O1G bonyolultságú hitvallásban egyesítse a személyes kudarcok és szarháziság tömegnek látszó képviselőit - az úgyis-úgyse gondolatok önkasztráló, mindenszarista tömege pedig a valóságban valóban szigetszerű, erőszakos hergeltek és hergelők túlerősített hangoskodása.
Nem állom meg, hogy jelezzem, mennyire sajátos a képzavar, ahogy a Tisza-szigetek Tisza-áradást követelenek, tehát árvízkárosultakat fognak eredményezni - mintha a mozgalom önmaga atlantisza lenne. Kiderült, hogy nem fontos az, hogy Tisza Párt, de súlyos tény, hogy a Tisza app árt! Az, hogy honnan ered a Tisza, vagy hol kisebbség a ruszin, már kevéssé lesz majd érdekes, amikor a Tisza szigeti Robinsonok és Péntekek nem találják Magyar Pétert... Egyelőre tehát vélhetően megtartva a magyar közhagyományt, amely rendre futni hagyta a velünk szemben legnagyobb bűnöket elkövetőket, Károlyi Mihálytól Gyurcsány Ferencig. Magyar Péter is megússza...
Akit legutóbb a Fidesz szemétdombjáról kukázott, és aki bizarr, posztmodern digitális egóhuszári minőséggel, igazi reformkori fekete tükörként legkisebb magyarrá aljasította az ellenzéki vezérség egyébként nemes magyar hagyományait. Poltikiai értéke pont az elhasznált guminő romantikusságával vetekszik, követői pedig ennek megfelelően azok, akik általában meg szoktak maradni:
csúnya vénlányságba önpozicionált feministák, frusztrált kisnövésűek, titokbuzik gyűlölködő kompenzációval, kirúgott alkeszek politikai bűnt kiáltva, a lemaradók, kiesettek és aszittem-emberek, akik egy vállveregetésért habozás nélkül és lelkesen eladnak bármit és bárkit, fröccsönkéntesek és eltartott alibisták.
A gyereküket eldobták, életükben öt forintot nem adományoztak senkinek, de Magyar Péternek éjjel-nappali élőláncot is állnak.
Nincs új a nap alatt: az akasztani akarók most is a legakasztani valóbbak.
Szerintem az ellenzék elárasztott része 2010 óta a legrosszabb eredményt fogja produkálni, ezúttal elsősorban kevéssé a kormány valóban sikeres működésének, annál inkább a jellemzően magyarpéteri, abberált valóságerőszakoló politikai bűnözésnek köszönhetően.
Karmatikus. Sorsszerű! És teljesen logikus.
Ellenzéki szempontból még nagyon előttük van a rendszerváltás, és sok Schiffernek kell még lefolynia addig az ATV-n...
Sebaj, addig is jön az ötödik kétharmad egy hatodik Orbán-kormánnyal!
Ma Magyarországon száz százmilliárdosból, még mindig kilencven-valáhány MSZMP-impexes gyökerű középkáder, „mi kutyánk kölyke“-alapon őrive az aberrált magyar bolsevizmus anyagi-vérségi belterjességét.
Vagyis az országnak vannak nagytőkései, akikre számítani nem lehet, és van néhány nagytőkése a nemzetnek, akikkel számolni tudunk.
Akkor hát mi is történt valójában?
Ja, semmi. Rendszerváltás, vagy amit akartok.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök