Második rész – Három részes szubjektív véleményírásom sok tévedést tisztáz a távol-keleti óriással kapcsolatosan, méghozzá személyes tapasztalatokra támaszkodva.
A modernizáció, mint össztársadalmi cél, és gazdasági szempont, mondhatjuk távol-keleti fétis. Ezt a legügyesebben Kína használta fel, nemcsak infrastruktúrálisan, vagy technológiai szempontból, de az állampárti vezetés tekintetében is.
Ha az eredményességhez és a jóléthez az kell, hogy kapitalista versenyben is helyt kell állni, akkor Kína csinál magának kínai módra kapitalista versenyt.
Az állampárti „diktatúrában“ szabad vállalkozás van, és – hogy mást ne mondjak – több ezer e-autó gyártó cég van, amelyek egymással versenyeznek. A győztesek kapnak aztán állami dotációt a világpiacra lépéshez – amit annyira nehezményez most az EU ostoba és/vagy áruló brüsszelita vezetése.
Mindez nem idegen a kínai társadalmi felfogástól. A kínaiak időről-időre igyekeztek birodalomba összeszervezni azt az országot, amelyet ma Kínai Népköztársaságként ismerünk.
Egy gigaközösség, több mint egymilliárd fővel, több tucatnyi kisebbséggel, mözel 10 millió négyzetkilométeren, és teszem hozzá, talán a legkiterjedtebb globális diaszpóra hálózattal
csak egyféleképpen működhet: olyan, felülről biztosított rendszerrel, amely kereteket ad, de nem szorít, enged, de nem feltétlenül, és kontrollál mindent, de csak megfelelő mértékben, igazodva, helyhez, időhöz, dologhoz.
Ezt régen a sikeres császári időszakok biztosíthatták, ám sajnos törvényszerű hanyatlásokkal a dinasztikus elvből adódóan. Manapság pedig az állampárti szocialista diktatúra – amit ők egyébként demokratikus diktatúrának (!) neveznek, ami azt jelenti, hogy
„a sajátjaikkal demokratikusak, ellenségeikkel diktatórikusak”
– mondta egy sinológus professzor.

Kína, a legnagyobb utat valójában jóval a híres Nagy Menetelés után tette meg. Mao-Ce Tung nagy államalapító, az új korszak elhozója és a szebb jövőbe vetett hit szocialista főideológusa volt, tanító, akinek szobrai, képmásai Kína-szerte láthatóak. Kína, korai kommunista túlzásainak időszakában – hasonlóan a szovjet sztálinizmushoz – megalomán utopisztikus hozzáállással olyan ipari-mezőgazdasági katasztrófahelyzeteket termetett magának, amely vitathatatlanul több tízmilliós tömeghalálhoz vezetett, amelyet el sem tudunk képzelni, hogy megeshetett, látva a mai Kínát.
Mindez két dolgot mutat számomra. Azt, hogy
a világon egyedüli szocialista államberendezkedési kísérletként a kínai kommunizmus sikeresen konszolidálódott sinializmussá, a kínaiasított szocializmussá.
Erre jó példa a híressé vált Tienanmen tér, amelyet jó eséllyel soha többé nem borítanak ifjú kínai egyetemisták holttestei, hanem annál inkább turisták, belföldről és külföldről egyaránt – legalábbis olybá tűnik, efféle elhatározás tudatossága mentén alakította, szabta magát kínaira a kommunista pártvezetés.
A másik, hogy
a világon egyedüliként sikerült házasítani a szabad versenyes kapitalizmust az állampárti szocialista diktatúra működésével.
S nem kellett nekik hozzá a teljes szólás,-sajtó,-gyülekezési szabadság-pakk, amely pedig nekünk pl. Európában oly természetes.
Kína nem egypárti diktatúra, valójában többpártrendszerben működik, persze az állampárt túlnyomó többségével mindenütt, viszont maga
a Kínai Kommunista Párt, a mintegy 90 millió fős tagságával, és 1,3 millió tagszervezetével önmagában is hordoz egy kikerülhetetlen, párton belüli pluralizmust,
vagyis a különböző vélemények és visszacsatolások a társadalomtól igenis megjelennek.
Ezeken túl azonban kőkemény rend és fegyelem szerint hivatott működni a kínai állam, amely milyenségét a kommunista párt adja.
Természetesen a legkeményebb kommunista diktatúra sem működhetne ilyen hosszútávon, ha nem sikerül az embereknek boldogulni, ami a jelek szerint talán a leglátványosabb eredménye Kínának. A fogyasztói jólét mind nagyobb rétegeket érint,
miközben nem egy polgári réteg alakult ki, hanem egy képzett, jómódú, felvilágosult gondolkodású réteg. E gyarapodásban pedig nem zavar az állam, s az alapja is valós gazdasági, belső teljesítmény.
Sőt. A kínaiak családcentrikussága, a kínai tardícionalitás, a tisztelet és a közjó magas morálja épp, úgy jelen van, mint több ezer éve.
A konfucionizmus, taoizmus beépült a sinializmusba akkor is, amikor például Mao idején a legvadabb múltat eltörölni akaró tömeghisztéria tombolt, amikor diákok verték agyon tanáraikat – színpadokon.

Ennek része az is, hogy az individualizmus, az én-ben gondolkodó egó, amely oly természetesnek és kívánatosnak tartott a nyugaton, a távol-keleti országban hiányzik. Az iskolában nem szólítják fel egyenként a gyerekeket, ellenben kórusban igen, mindig mindenkit.
A közösség jóléte, a közjó mindig megelőzi az egyént
– a korrupció ezért is olyan kiemelt súlyú bűn a tömegek és a vezetés szemében is, hiszen épp ezt a közösségi érdeket előtérbe helyező elvet a legjobban megcsúfoló jelenségről van szó.
Az időbeliségben is visszaköszön mindez, a tervezés mindig hosszútávú, mindig startégiában gondolkodnak, szemben a sokszor pillanatnyi, rövidtávú hasznot kereső nyugati gondolkodás taktikázásával.
Így érthető, hogy miért nincs annyi kínai Nobel-díjas, miközben a mai Nobel-díjasok sokszor kínai projektháttérrel, technológiával érik el eredményeiket.
És a fentiek húzódnak meg
a sikerorientált hozzáállás mögött, amelyet a hagyományos munka tisztelete, a szorgalom is jól szolgál. Az alázat a dolgok, a világ, egymás és általában minden iránt természetes
– miközben mifelénk jóformán teljesen kiveszőben van.
Kínában a kínaiak mindent megvesznek, Kínán kívül pedig mindent eladnak.
Le is gyártják és meg is építik, akár itt, akár ott.
Folytatása következik!
Jónás Levente, a Pesti Hírnök