Idén a márciusi időszak eléggé eseménydúsnak ígérkezett. Ukrajnában kitört a háború, itthon pedig a közelgő választás feszítette egymásnak a táborokra szakadt magyar társadalmat. A gőzerejű kampány közben a tanárok sem felejtették el hallatni a hangjukat és utcára vonulni az őket ért „igazságtalanságok” és „kizsákmányolások” miatt. A tanársztrájk kiindulópontja két ismert baloldali szakszervezet volt, életben tartója pedig az ismert baloldali sajtómenedzselés.
A tanári álláspont lényege egyértelmű: több pénzt, kevesebb munkát. Habár ennek a tanárok fizetését tekintve van alapja, fel kell tenni a kérdést:
Vajon a tanárok az egyetlen kárvallottjai a rendszernek, vagy inkább azok, akikért ez az egész állítólag van?
Noha igaz, a tanulók ebben az esetben kényelmes hivatkozási alapként szolgálnak hiszen mint tudjuk a tanár ő értük dolgozik, az ő szellemi felemelésükben érdekelt. Vagy mégsem? Az elmúlt évek tapasztalatai azt bizonyították, hogy az iskola egyre kevésbé szól a diákról, de annál inkább a szülőről, és a tanárról. Hisz a kis gyerek kis gond, a nagy gyerek nagy gond.
Az ő konszenzusuk lényege egy államilag fenntartott gyerekmegőrző rendszer, ami a tudás átadásának erőltetett illúziójával van bevonva. Ennek eredménye egy olyan színjáték, amit csak úgy lehet komolyan venni, ha valaki becsukott szemmel üli végig azt az életéből elrabolt 12-13 évet, amit aztán a munkaerő piacon értéktelen, de mégis megkövetelt érettségivel koronázhat meg.
Persze a külvilág pont ennyit kell, hogy lásson ebből az egészből. Végül is az idő elmossa a traumákat, a rengeteg félelmet, könnyet, fájdalmat, ami szerves részét képezi a gyerekek életének miközben a kádárkolbászon és a derékszíjon nevelkedett generáció őrjöngve követeli a saját utódai lelki, szellemi és néhány esetben testi megnyomorítását. Ez a pszichopátiás környezet ki is termeli a maga pszichopatáit, akik tovább szorongathatják a kezük közé keveredett generációkat, akiknek az élete a gyártószalagok mellett őrlődik majd fel. Ennek tükrében vannak, akik felteszik a kérdést: Mire fel a több fizetés? A 18, 20 éves analfabéták tömegeire? A depressziós, bántalmazott fiatalok tömegeire? Arra, hogy a gyermekmegőrző börtönőrei ne érezzék annak a súlyát, hogy nem állnák meg a helyüket a versenyszférában és, hogy még csak piacképes tudást sem adnak át?
Miért ne lehetne, miért nem lehet a tanárokat évenkénti pszichológiai tesztre kötelezni, hogy esetleg kiszűrjék azokat, akik alkalmatlanok arra, hogy gyerekeket eresszenek a kezeik közé? Talán megfontolandó lehetne az a fajta újragondolás, hogy inkább legyen kevés tanár, mint sok börtönőr.
Szparakon – Pesti Hírek