A szárazföldi hadviselés történetének legimpozánsabb darabjai a páncélozott harci járművek közül a nehézpáncélos harckocsi, avagy tank, amire a legtöbb laikus is gondol, ha ezek szóba kerülnek. E járművekről napjainkban az is hall, méghozzá többet, mint szeretne, az is, akinek egyébként nincs is ilyesmire füle… De mik is ezek a küldjük-nem küldjük, „Leopárd” meg „Abrams” tankok, és mire jók? Tankokról, csak egyszerűen.
Az első világháború közismert trragikuma, hogy miközben a gyilkolás hatékonysága megszázszorozódott, a szembenálló katonatömegek képtelenek voltak elmozdulni a holtpontról:
az állóháború és az új technológia együttese csatánként tízszer-százszor annyi áldozattal járt, mint a korábbi teljes háborúk.
Ezt nyilván felismerték az akkoriak is, és
a kulcs az ellenség megerősített védelmi vonalának áttörése lett. Ehhez fejlesztették ki a lánctalpas felfegyverzett mozgó páncélost, a tankot,
amely azonban a használata csúcsára a második világháborúban jutott.
Miközben 1918-ban még a sebesség 3 km/h volt, gyenge volt a páncél kivitelezés (a hajószegecseléses eljárás miatt a szegecsek befelé puskagolyó-szerűen robbantak) és a kommunikáció a galambokra volt bízva (kár, hogy sokszor megsültek), addig

1945-re már országonként is jellemző típus-sajátosságok, komoly páncélzat, nagy hatótávolságú és kaliberű ágyú, illetve fejlett és harcképes csoportos taktika, rejtjeles rádiókommunikáció – mindez alaptulajdonságává lett a tankoknak.

A páncélosok jórészt eldöntötték a szárazföldi csatákat, ám hamar bebizonyosodott, hogy a mennyiségen túl (lásd majd 60 ezer legyártott T-34-es) rendkívül fontos, hogy a gyalogság, tüzérség, és főként a légifölény elengedhetetlen feltételek, körülmények a páncélosok sikeréhez.
A megjelenéshez képest, mintegy száz évvel később, napjainkban már nagyon fejlett, nagyon high-tech hadigépekről van szó, ha korszerű tankokról beszélünk.
Olyan gépekről van szó, amelyek több kilométerre lévő célpontokat semmisítenek meg éjjel úgy, hogy rejtőzködő , lopakodó képességeik miatt közben nem látszanak az ellenség számára – legalábbis e képességeknek birtokában vannak.
Olyan járművekről van szó, amelyek 50-70 tonnás össztömegükkel, személyzettel és lőszerrel képesek változatos terepen 80-100 km/h -val száguldani, miközben precíziós lövést képesek leadni, úgy egyébként, hogy az ugráló jármű lövegcsöve ilyenkor tökéletes célkövetéssel, tűpontosan szegeződik a célpontra.
Olyan páncélozottságról beszélünk, amely elég vastag, megfelelően döntött a becsapódásokra és rendelkezik kumulatív, reaktív felszereltséggel (a becsapódási energiát elnyelő, sőt ellenrobbanással kioltó, a közeledő becsapódást megelőzően ütköztető) rendelkezik.

Ezek mindegyike régi fejlesztési múltra tekint vissza.
Egy-egy tanktípus több évtizeden át nemcsak szolgálatban maradt, hanem folyamatos fejlesztés alatt állt.
Nincs ezzel másképp a német Leopárd-2 és az amerikai Abrams sorozat sem. Nagyon nem mindegy, hogy egy M1A1 Abrams 1989-es, vagy egy 2004-es változatáról van szó, sőt a Leopárd-2-es is lehet 1968-as, vagy 2019-es is. Amint ez a képeken is látszik, a több évtizedes változatok között több évtizedes technológiai különbségek is vannak.


Amíg nem látjuk, pontosan melyik altípusok érkeznek Ukrajnába, addig nem beszélhetünk „modernebb”, „jobb” eszközökről, főleg, hogy
az érintett országok egyvalamit tettek eddig a típusokkal kapcsolatosan világossá: biztos, hogy nem a legmodernebbeket küldik.
A világháborús tapasztalat az, hogy a leghatékonyabban gépesített gyalogsággal, légierővel sikeres a páncélos alakulat, jóllehet a technológia és a kiképzés párosítására is jószerivel akadnak példák, mint például Michael Wittmann csúcsteljesítménye 1944-ben, vagy az iraki háború amerikai Abrams páncélosainak lenyűgöző statisztikája – persze kivétel nélkül bizonyos külső körülményekkel együtt.

Az orosz-ukrán háború tapasztalata is az, hogy minimum légi fedezet, de gyalogsági fedezet is elengedhetetlen – lásd a drónok felülről, a gyalogos páncéltörő fegyveresek, páncélöklösök a földről sokkal több tankot semmisítettek meg, mint tank a tankot!
Hazánk például a Leopárd 2-A7-es változatát vásárolta meg, a kiképző darabok már meg is érkeztek hozzánk.

A kiképzésről eszembe jut kedvenc háborús regényíróm, a zseniális, Sven Hassel visszaemlékezése:
„Minket, páncélos katonákat, először a páncélos elhárítása képeztek ki, gyalogosként. Ennek legelső gyakorlata az volt, hogy vezényszóra hasra kellett vágni magunkat, és hagyni, hogy a tank átguruljon felettünk, majd felpattanni. Emlékszem, amint a negyven tonnás acélszörny átrobogott felettem. Aki átéli, soha többé nem lesz normális ember egy ilyen élmény után.”
Tehát, a „mennyit” nem is olyan fontos kérdés, annál inkább, a „melyiket” és a bevetéskor „milyen támogatással?” kérdések.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök