A hidegháborúról persze sok és fontos könyvet írtak, de a legtalálóbb gondolatokat nem mindig tesszük közkinccsé. Hadd ajánljam tehát John Lewis Gaddis történész figyelmeztetését néhány évtizeddel ezelőttről: mindannyian provinciálisak vagyunk, ezért a hidegháború elemzőinek meg kell őrizniük azt a képességüket, hogy meg tudjanak lepődni.
Való igaz, a rohamos léptekkel kibontakozó új hidegháborúban a legtöbben az orrunkig sem látunk. Hiszen a mostani válság korántsem az energiahiányról szól, sokkal inkább háborúról és békéről. Arról, hogy lesz-e még emberi jövőnk, békés vagy felfordult világot hagyunk-e utódainkra.
Gaddisnak természetesen igaza van, valóban provinciálisan tekintünk a saját sorsunkra.
A különféle propagandatermékek keleten és nyugaton elfedik a valóságot, sokaknak úgy tűnik, pusztán energiaválságot élünk át.
Pedig jobb volna, ha Gaddis nyomán nem tartanánk örökkévalónak a jelenidőt, s ha jó szívvel el tudnánk vetni Fukuyama épületes marhaságát, hogy mostantól az idők végezetéig mindig liberális demokráciában élünk majd.
Jelenleg ugyanis azt sem tudjuk, háború közeleg-e felénk vagy pusztán átmeneti válságot élünk át.
Nem olvashattunk egy árva betűt sem a balliberális sajtóban Joe Biden az Északi Áramlat elpusztításáról szóló nyilatkozatáról.
Az új hidegháború eseménytörténete tulajdonképpen világos.
Az amerikai demokraták egyrészt megakadályozzák Európa és Oroszország gazdasági közeledését, másrészt befolyást és hatalmat szereznek különféle ütközőállamokban. Moszkva érzékeli a veszélyt, azt, hogy a NATO a határaihoz közelít, ezért hagyományainak megfelelően „honvédő háborút” indít, ezúttal Ukrajnában.
Egyidejűleg máig élő posztszovjet módszerekkel igyekszik birtokba venni mindazt, amit három évtizede végleg elveszített. Washington tehát új világrendet épít, Moszkva pedig restaurálná a Szovjetunió egy részét.
Nem pusztán szólamokról, hanem nagyon is valós ideológiai, politikai, gazdasági elemeket összesítő új hidegháborúról van tehát szó. Kíméletlen és elvakult emberek teszik kockára a jövőnket, sőt közvetve az egész emberiség jövőjét, hiszen – ne feledjük – a konfliktus főszereplői jórészt atomhatalmak.
Így aztán különösen üdvözlendő, hogy a magyar kormány hazai és nemzetközi fórumukon szakadatlanul hirdeti: elsősorban békét akarunk.
Tényleg ez a lényeg, minden más utána következhet. A felek területi igényeit, nyílt és rejtett hódítási terveit csak úgy tudjuk lecsillapítani, ha az orosz–ukrán konfliktust mielőbb befejezik.
Rajtunk kívül nem mindenki értette meg az Európai Unióban, hogy amíg dúlnak a harcok, addig folyamatosan energiahiány, gazdasági válság, politikai feszültség vár ránk.
Pedig nem ezért váltottunk rendszert annak idején Kelet-Közép-Európában. Akkor közösen lezártuk a kifulladt hidegháborút, de nem abban a reményben, hogy holt és üres ideológiákra hivatkozva újra nagyhatalmi szorításban éljünk.
Gaddis annak idején ezt válaszolta, amikor az iraki háborúról és Bushról kérdezték:
„A világot most biztonságosabbá kell tenni a demokrácia számára, és ez már nem idealisztikus kérdés, hanem a saját biztonságunkról szól.”
A történész tehát – lásd a bevezetőnket – remekül látja a teendőket, de amikor az önnön sorsáról van szó, akkor ő maga is provinciális, sőt közhelyes, mint bárki más.
Azt hiszem, ezt hívják ördögi körnek, kegyelem nélkül nincs szabadulás a csapdából. Jövőnket nem annyira az eszmék és a megújuló szükségek, inkább hús-vér emberek alakítják, akik egyidejűleg építenek és pusztítanak a világunkban. Semmi okunk a bizakodásra, de mégis bíznunk kell, mert egyszerűen nem tehetünk mást.
Szentesi Zöldi László
magyarnemzet – Pesti Hírek