A magyar immár nemcsak világraszóló, hanem a világnak is szóló – mint ahogy a magyar virtus ötszáz éves keresztény emlékezete, a déli harang szólal meg templomainkban.
Mindennemű nemzetköziségből kiemelkedik a magyar nemzet olyannyira, hogy a praktikus amerikai humor, egy kis féltékenységet is belecsepegtetve, egyszerűen csak „marslakóknak“ hív minket, nem evilági eredetet semmiképpen tulajdonítva pedig nagyon is e földből lett magyarságunknak, a magyar zseninek.
Innováció, magas kulturális szocializáció, vagy éppen intuitív kreativitás
– ezek eredményeképpen régen is és ma is, gyűlnek rekordszám a magyar Nobel-díjasok, majd mindegyik kategóriában.
Apropó, „hiányzó“ Nobel, a béke kategóriájában:
A vb/eb/olimpiai éremeső, váratlan és nem is várt világ,- és egyéb csúcsokkal kísérve, az alap teljesítésünkhöz tartoznak. Most már a diákolimpiákon is.
A klasszikus és modern műfajokban pedig, az a nemzet, amely kulturális hagyományokban így bővelkedik, az irodalom, a zene, a táncművészet és képzőművészetek táján, hogy aztán ne csak a magyar sorsközösséget erősítsék-formálják, de régi és kortárs termékenyeink alkotásai is rendre, a világhírű alkotásokkal egy szintre kerüljenek – a többi nemzet őszinte elismerését újra-meg újra kivívva.
Igen. Az új, és
végre magyar külpolitika, a magyar érdekből kiinduló, nyitott és nagy látószögű tervezéssel működő, együttesen pedig a magyar nagystratégiát kibontakoztató, geopolitikai realitásokon nyugvó, orbáni szuverenizmus
– a világsikerek sorába emelkedett mostanra.
Nem ért ugyan aranyérmet, bizottság-ítélte díjat sem sőt, még kiállítást sem szerveztek belőle, ugyanakkor folyton hivatkozzák, követendő példaként emlegetik és követik is. Ugyan
ki hitte volna, hogy a magyar szuverenista politika is a magyar teljesítések világélvonalába ítéltetik, gyanúsan közönségdíjjal?
Az igazi olimpikonokról veszem a példát –
a lehető legjobban és legtöbbet, még saját területükön is csak nagyon kevesek tudnak így nyújtani, méghozzá alkalmazkodva, időben koncentrált hatásfok-maximalizálást elérve.
És tegyük hozzá, a huszadik század derekán, világháborúk, trianoni erőszaktétel, két kommunista diktatúra toxikus évtizedeit követően, amikor is például mindössze három év alatt, megnyertük az évszázad focimeccsét, hogy Pesten csakazértis, győzzön a tiszta magyar forradalom! Mert
a vértelenség a legmagyarabb forradalmi hagyomány, és a bátor áldozatvállalás a pedig a hazánk által vívott szabadságharcok hungarikuma.
Csak ez utóbbiakat tudták, (szégyenszemre) leverni.
Mindegy is, hogy birodalmak kellettek ahhoz, hogy ők kivülről, felül kerekedhessenek. Hiszen hol van ma az osztrák, a török, a szovjetunionizált orosz birodalom? Megsemmisültek, feldarabolódtak, egyikük sem maradt fenn. Utánuk sem. Általunk fenyegetettnek ítélt rendjük semmibe veszését pedig mi, magyarok tudtuk, valamelyikünk végig fogja nézni. Végig is néztük – és nézzük Európában most is.
Az őszinte magyar szó, pedig mint a tiszta forrásvíz, hat most orvosságként a globális méregkeverők áfiuma ellen.
Köszönjük!
S Isten tartsa meg,
ezt a jó magyar szokását!
Jónás Levente, a Pesti Hírnök