„Már arra sem vagyok kíváncsi, minek örülhet az ember, ha magyar…” Sajátosan zseniális részlet ez is, ahogy minden Latinovits Zoltántól, e figyelemre méltó nemzetkritikus eszemefuttatás, amelyben a magyar Pantheón nagy költőit hívja segítségül a magyar nemzetkarakterológia meghatározásához.
Talán első ízben érhető tetten 1956 óta a „magyar nemzet”, és nem csak a „dolgozó nép” vagy a „nemzetközi munkásosztály” kifejezések a magyar nyilvánosságban. Latinovits kellett hozzá.
Elhallgatva őt, ahogy a nagy magyar művészeket legfőbb hasonlatokként idézi meg és egymásra építve teszi meg a nemzetfogalom leiró elemeinek, eszembe jut, hogy ez a magyarságkép talán tudalatt önkép is volt. Vagyis egyúttal Latinovits belső, kivételes sokszínűséggel, mély és markáns érzésvilágokkal bíró lélekrajza is.
Tehetség, elhivatottság, zsenialitás egy páratlan alkotó-alkalmazó, lírikus-dramaturg minőség. Ráadásul
egy olyan korszakban és rendszerben, amikor ezek, a zsenitehetséges tulajdonságok a legveszélyesebb, legkockázatosabb embertípust jelentik a nyomasztó, értékvesztett állampárti diktatúra aktorainak.
Sajátosan sorsszerű, ahogy mégis, ennek ellenére (vagy épp ezért, ahogy tetszik) ezt a kivételes zsenit, egyszersmind
a legveszélyesebb, legkockázatosabb embert a legveszélyesebb és legkockázatosabb helyre vezette tehetsége: a nyilvánosság, ismertség és ünnepeltség embere ezáltal a legnagyobb figyelem mellett páratlan színészóriássá, szerepek mesterévé, a nagybetűs Művésszé válhatott.
S még ehhez járult hozzá, az a nagyon is jellemző zsenitulajdonság, ami magánemberként lényegében a kibírhatatlan/elviselhetetlen kettőséggel írható le – és ami miatt – minden szakmai profizmusával együtt is bármikor mentsvárul volt hívható számára, ha netán a művészi szabadság által oly dolgok kerülnének kimondásra, amelyek nem fordulhanak elő, a pártállami kultúrpolitika elvtársi gyakorlatában.
(„A király bolondjának mindent szabad” – ez, a méltán emlékezetes Markalf mókamester mondása a XV. századból, Mátyás király udvari bolondjától. S ezért az volt a kiskapu, és nemcsak Latinovits esetében, ha úgy tetszik, hogy a „párt bolondjának többet is szabad”.)
Más nem készíthetett volna, így, ilyen „veszélyes” témában efféle rendkívüli felvételt, és őszintén szólva, félő, hogy néhány szoros kivételtől eltekintve, nem is akart vagy tudott volna…
A fentiek árnyoldalaként, sajátos rendhagyó szóalkotással, talán morbus hungaricus géniusz-ként a legtalálóbb megnevezni azt, ahogyan a tipikusan magyar zsenisors, élettragédiákkal kísért, ismétlődő jelensége éri utól Latinovitsot is.
A magyar géniuszok sajnos sok esetben vannak az őrültséggel paralel viszonyban, lám utólagosan ez, sajnálatos létjogosultságot nyert Latinovitsnál is.
Emlékének ugyanakkor a nemes és emelkedett ápolása, az utókor tiszteletét végtelenül szeretetteljes módon kifejező, kevéssé orvostudományi, mint irodalomtörténeti fogalom, a „József Attila szindróma” :
ami a legempatikusabb, és legzaklatottabb lélek tragikus halálát eredményező mentális egyensúlyvesztésnek az egyedi, latinovitsi kórisme-kategóriája.
In memoriam Latinovits Zoltán (1931 - 1976) ad memento József Attila (1905 - 1937)
Jónás Levente, a Pesti Hírnök