Minden politikus valahol abnormális, egomán és nárcisztikus – Magyar Péter e három tulajdonság mindegyikét egyszerre mutatja és durván, sőt otrombán csapja a magyar nyilvánosság arcába. Ezeken felül pedig mindennemű emberi és férfiúi hitványságát, lélekürességét is.
És mindezek látványos birtokában igazi opportunista pszichopata módjára garázdálkodik a közbeszéd digitalizált vagy stúdiózótt tereiben, a magyar köztereken, valamint legújabban a legmagyarellenesebbekhez dörgölőzve, a brüsszeli politikai térben.
Magyar Péter, eddigi NER-tengerimalac életére egy szorgalmas erdei egér képe rajzolódott rá, több- kevesebb hitelességgel. Mert
bizony összetört a NER-terrárium, ahol – hiába hazudja azt – nem jogászként, hanem férjként keresett luxusjövedelmet. Majd ennek elapadása, és legott jött válása legaljasabb tálalásából kezdett politikai szerepre törni.
De még egy eredményes választási részvétel sem csinált belőle „politikust“, aminek épp most hazudja magát.
Ő ugyanis nem politikus, hanem egy mém.
Méghozzá egy igen bizarr, ego-mém. Olyan mém, amelyet tipikusan szavazói vágynak; a lelki kivetülése azoknak, akikről lentebb részletesen szólok. Ego-mém, méghozzá
tipikusan kortárs, posztmodern módon önjelölt, internetes közönkielégítő.
Emellett ráadásként digitális hisztérika, speciálisan a magyar közönségnek létrehozva.
Ez a
politikai garázda-mém szélsőségesen egomán, öntörvényű, aki azonban a kényszeres, önkirakatoló kommentpukkancskodásban nagyjából ki is merül.
Az abnormálitás abszurd fokát produkálja egy félreérthető szavazattömeg kierőszakoskodásával.
Közben szégyenteljes módon és szégyentelenül viselkedve.
„Kérdésekre válaszol…“ – posztoltatta ki a minap önmagáról maga-magát.
Ő.
Kérdésekre fog válaszolni.
Az az ember, akinek eddig egyetlen igaz vagy őszinte szava nem volt a nyilvánosság felé. Egy sem. Nem is lesz, mert nem is lehet.
Ő, nyilvánosság elé került hobbicsepürágó és olcsóficsúr, aki azonban mohóságánál és nagyravágyásánál fogva most, a profi tömeghazudozó-szerepébe szorult.
Mert, majd Ő „kérdésekre válaszol“!
„Kérdésekre válaszol”. Igen, és ki kérte? Na, és ha kérte bárki? Miért? Mire fel? Ki Ő? Mi Ő? Mi jogosítja fel erre? Ja, hogy a szavazatok? Tényleg? Ja, hogy „egyegészhárommillió”.
Lesz az még több is:
ez pont az „asszittem”, meg a „Jaaa, én nem vágom”- emberek hülyesége, akik időről-időre leszavaznak az első aberrált, egérarcú jöttmentre, aki odaszarik, ahol eddig enni kapott.
Oké. Csak így tovább. Jöjjön-menjen! Fotókurváskodjon csak uniós, korrupt gazemberekkel! Dicsekedjen még az asszony szoknyafarvizén szerzett javakkal, sztorizzon, ígérjen, fenyegessen bátran, s ahogy eddig, tagadjon is aztán rendre le mindent, amit csak mondott.
Ez az ember rendre lepedőket hazudozik arról, amit mindenki látott, hallott, felvett és tud. A fene nagy rendszerbontó munkában pedig, épp csak egyetlen olyan probléma sem posztoltatott eddig az országgal kapcsolatban, ami legalább egy kisebb bejegyzést megért volna.
Csak az én, én, én, én… és én.
Apropó, a „sok szavazó“. A Magyar Péter-hívek, az áradó Tisza, ugyebár.
Ma hazánkban minden körülmények között akad kábé egymillió hitvány, cinikus szarházi, lelketlen gazember, ennek a nemzetnek a potyautasai, a mindig másoknak drukkoló, magyarnak nem örvendő, de kárörvendő, örök „merjünk kicsik lenni“.
Akik most jellemzően a plató-opportunizmusból, kormányra kerülést vizionálnak, az
O1G-kaszt DK- árvái, a mindenellenző elkényeztettek és elvált ideggörcsök, abortusz-dominák és impotens közfeleslegek, politikai csodavárók és kommentsámánok.
Ők, az idiotizmus gyönyörű virágaiként bimbóznak a mindig magasított talpú cipőben, néha pedig összeszart gatyában pózoló semmitmondás előtt.
Miközben a belbecs ugyanaz a fosztóképzős sztori, majd mindegyiküknél: dologtalan, tanulatlan, gátlástalan, jellemtelen, hazátlan, értetlen, lelketlen, felelőtlen, stb.
A legvalószínűbb szociológiai szövőanyaguk pedig a már kora gyermekkorukban beléjük nevelt irigység és rosszindulatúság.
Ismerjük őket, ők az arctalan nemzetköziség, a dologtalan késő szocimunkásönérzet, a polgárosult ízléstelenség és semmilyenség, a proliuszuló kocsmateoretikusságba veszett „egyenlők“, vagyis
azok az irigyek és aljasok, akiknek felmenői irigy és aljas módon élték túl a huszadik századi magyar létezést.
Ezekhez meg mindig kerül egy rakás hülye, ballaszt-szavazó.
Ami árad ezért, az pedig nem más, mint ez a hordalék-társadalom, amely most benyeli, de majd hamarosan kiköpi Magyar Pétert, mint az olcsó, guggolós kocsisbort.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök