Az alapállításom az, hogy csak Donald Trump kevés ahhoz, hogy béke legyen az orosz-ukrán háborúban. Ahhoz Kína is kell a másik oldalról, hogy a fronton szembenálló háborús felek valódi békét kössenek.
Az alap felállás a klasszikus hidegháborús helyzeteket idézi, annyi különbséggel, hogy
a frontvonal most nem egy vasfüggöny, hanem egy valóságos vérfüggöny – Ukrajna területén húzódva.
Ukrajna, mint a korábbi szovjet magterület nemcsak önmagában kritikus. Nemcsak az ott fellelhető, masszív üzleti lehetőségeket is magában hordozó erőforrások majdani kiaknázásáról szól, hanem kritikus a tekintetben, amennyiben
mint forró háborús térség, konzerválja az elmúlni kívánó régi világrendet és a klasszikus hidegháborús szembenállást.
Ukrajna mögött a Nyugat, vagyis az USA és a (kibővült) Nyugat-Európa valamint társult globális országai (ld. Kanada, Japán, stb.). Oroszország mögött pedig nemcsak a volt Szovjetunió ázsiai országai, de ezúttal, az ún. harmadik világ, vagy korábban „el nem kötelezettek“ is felállnak.
Élén a Kínai Népköztársasággal, az új szuper-középbirodalommal, amely hihetetlen tempót diktálva mennyiségben és minőségben terjeszkedik a világon, meg sem várva jószerivel a klasszikus nyugati kiszorulásokat a világ számos, korábbi régi-új gyarmati térségeiben. Ráadásul India, vagy már néhány afrikai ország is gyarapodásnak indult, a többi között azzal a nagyon is cinikus, egyszersmind karmatikus történelmi fejleménnyel, amellyel az emberfeleslegeiket rázúdítják Európára.
Európára, amely versenyt kezdett zuhanni az USÁ-val, ám ez utóbbi nagyon is figyel arra, hogy az előbbi legyen alul – a becsapódáskor.
A pénz uralta gazdasági szempontú világ nem fejlődik, hanem fejlesztik. E fejlesztések profitközpontúak, és kész. Vagyis, amíg nagyobb pénz-érdek kapcsolódik a háborúhoz, mint a békéhez, az fenn lesz tartva. E közhelyszerű történelmi tanulság érhető tetten a mostban, amikor
az USA csak egyetlen európai szándékot vesz figyelembe: a fegyver- és energiavásárlást.
Esetünkben tehát a legembertelenebb folyamatok szolgálatába kívánják Európát kényszeríteni, de ez igaz kell, hogy legyen a másik oldalon is. Ugyanis Oroszország maga vajmi kevéssé tudna magabiztosan elébe nézni egy hosszú, fenntartható expanzív háborúnak (mindkét fél védekezésre hivatkozik, defenzíváról beszél, ám mindkét fél valójában expanzív, vagyis támadó – a Nyugat épp úgy hatolt be az orosz érdekszférába, ahogy Oroszország a szuverén Ukrajnába.)
A kulcs természetesen Kína, és az új kínai nemzetköziség, amely azonban önmagában nem hordozza még egy új, multipoláris világrend kialakulását.
Azt hisszük, de nem.
Kína a sokszorosan kipróbált dolgokban hisz, ennek rendre meg is adja az árát. Most sem kísérletezik semmilyen, pláne nem globális újítással, mint például egy új világrend. Azonban remekül részt vesz a régi világrend restaurációjában – tartja az orosz frontot, és ezzel az egyensúlyt is a klasszikus nyugattal szemben.
Nyugaton a helyzet változatlan. De keleten is.
Valójában nem most van az átmeneti korszak, hanem eddig tartott. Ahogy a két világháború szünetében felnőtt egy generáció, úgy most a hidegháború szünetében is felnőtt egy.
De – ahogy a világháborús időkben – a hidegháborút is ott folytatják, ahol abbahagyták.
A béke záloga az USÁ-n kívül Kína lesz. Európa meg kell, hogy rázza magát, a korrupt, kóros ideológiavezérlő rendszereket le kell vetnie magáról,
mert van egy történelmi, humánus felelőssége. Ugyanis,
ahogy Európa elkezdene tárgyalni Moszkvával, abban a pillanatban az USA is Pekinggel.
Na, nem védővámokról. Inkább védő kereskedelmi megállapodásokról.
Mert az üzlet maga a béke. De a háború pedig maga az üzlet.
Orbán Viktor az előbbit ajánlja.
Huszonhatan az Unióban az utóbbit.
Döntsd el, kinek van igaza!
Jónás Levente, a Pesti Hírnök