Kinek-kinek a keresztje, szoktuk mondani akkor, amikor rendkívüli nehézségekkel, nem várt helyzetekkel kell megbirkózni. Vagyis kinek-kinek képességei, adottságai és teherbírása szerint szab feladatot az élet. Az emberi sorsok sokasága között mindannyian láttunk már olyat, amely saját magunkra nézve elképzelhetetlen, teljesíthetetlen – egyszersmind pedig hihetetlen is számunkra, hogy e sorsok osztályrészesei épp oly természetességgel teljesítik teljesíthetetlennek tűnő feladataikat, ahogy mi boldogulunk saját kihívásainkkal.
„Ezt senki más nem tudná utána csinálni…!” – típusú rácsodálkozás embertársunk megpróbáltatásaira, azzal a nagyon is emberi és őszinte tapasztalattal társul, hogy
nagy terhek cipelésére a nagy teherbírású emberek hivatottak.
Ekképp teremtve harmóniát az igazságtalansággal, avagy sors-méltánytalansággal szemben. Méghozzá végtelenül emberi módon; végső soron rendet kölcsönözve a rendkívüliségnek. Leegyszerűsítve: a nagyobb terhet viselők nagyobb teherbírásúak, ahogy az ő áldozatos létet parancsoló életük is: az áldozatkész embereknek az életei.
Kinek-kinek a keresztje…az élettel a sors jár,
és ahogy pedig ember és keresztje összetartoznak, úgy igaz ez népekre és országokra is – kinek-kinek a keresztje!
Mert bizony örménynek kell lenni ahhoz, hogy ősi keresztény európai népként, a keresztény államiságot mégis ezer évig is nélkülözve, a világban szétszórtan, pogromoktól is sújtva, Európa iszlám perifériáján kelljen mégis élni-halni.
És lengyelnek kell lenni, hogy a századok során, bár háromszor is felosztották (megsemmisítették) országukat, a pusztulásra ítéltetésbe soha bele nem nyugodva, ők mégis, negyedszer is, képesek voltak azt visszaszerezve helyreállítani a lengyel hazát.
Bizony zsidónak kell lenni a holokauszt égő áldozathozatalának túléléséhez, a sorstalanságig eljutó zsidó sorsok elviseléséhez és a túléléshez.
Hiszen nem éppen Jézusnak kellett lenni, pont ahhoz krisztusi megfeszüléshez is? És a feltámadáshoz?
Magyarnak kellett hát lenni a trianoni, nemzeti Golgotán történő keresztre feszítéséhez – és majd a feltámadáshoz is magyarnak kell maradnunk.
Magyarnak kell lenni az ötszáz éve zajló, létharcos, mindig óriási túlerővel szembeni, honvédő háborúk folyamatos viseléséhez.
Magyarnak kell lenni az elvesztett szabadságharcok, elbukott forradalmak zilálta, idegen birodalmiságokba erőszakolt gyötrő, zivataros évszázadok túléléséhez.
Ahogy ugyanúgy magyarnak kell lenni a nemzeti önállóságra es önrendelkezésre irányuló törekvéseink fáradhatatlan, folyton újra élesztéséhez…!
Magyarnak kellett lenni: Mohácshoz, Szigetvárhoz, Trencsénhez és Világoshoz, Isonzóhoz…, a Don-kanyarhoz…, a Corvin-közhöz…!
S az is biztos immár pont száz és három éve: magyarnak kellett, kell lenni Trianonhoz.
Ahhoz is, hogy Trianont is túlélve, sőt, azt meghaladva biztosítsuk – éppen az ezeréves rendelésű hagyományhoz méltóan – a magyar létezést. Ahozz, hogy tovább őrizzük a magyar életet és országot a Kárpát-medencében; legyen bár most az ország éppen harmadakkora, mint volt, a nemzet pedig akár megfogyva és szét is szakítva, ellenséges népeknek kiszolgáltatva, határokon túl, s belül is.
Vajon melyik állam, melyik nép élne, élt volna túl egy ilyen kétharmados csonkolást? És így!
Melyik ország viselte volna el, hogy természetadta erőforrásait, és Istenadta hazája nagyobbik részét egyszerűen csak elveszni hagyni kényszerül?
Melyik nemzet az, amelyiknek ennyire kirabolva és kifosztva, amelyiknek az ellenséges elnyomókkal így, körbe fogva kell élnie, hogy testvéreit túsz- és szolgasorba kényszerítetten kell látnia, akár generációkon át a magyarellenesség elnyomó államainak mindennapos szorításában?
Melyik országnak kellett valaha azzal szembesülnie, hogy a példátlan kétharmados csonkolás elszenvedése után, területcsonkjait a magyargyűlölet ellenséges, a magyart körbezáró szomszéd-országaivá aljasítják?
Melyik nép az, amelyiknek korábbi, jövevényeket is befogadó és oltalmazó minőségét, éppen az oltalmazottak és befogadottak hazudják elnyomónak?
Melyik haza az, amelyik bárhová tekint, azt kell látnia, a száz éves trianoni árulás mind a mai napig, minden egyes nap szennyezi az őshonos magyar többségét, és a nemzetet pedig bizarr, kortárs elnyomásba, túsz-kisebbségekbe szabdaltan hagyja?
A fentiekre történelmünk jól ismert válaszokat adott. Ám a következő kérdésekre a válasszal még a történelem is adós:
A hivatalos párizsi békeszándék (korábban háborús cél) az Osztrák Birodalom megszüntetése és felosztása volt, hogyan lehet az, hogy mégis a Magyar Királyság megszüntetését és felosztását eredményezte a diktátum?
És a háborúért pedig tényleg felelős Habsburg-Ausztria hogyan nyerhetett magának, új, nemzetállami egyesülésben összeállított osztrák országot?
Hogyan lett egy csapásra a milliónyi művelt magyar a szülőfalujában, magyar ősvárosok lakójaként kultúrüldözött, jöttment bozgor és jogfosztott pária?
Hogyan lett a dicső Nándorfehérvár, a magyar diadal 600 éves jelképe, a keresztény déli harangszót megihlető hősi helytállás, ma egy másik nép országának a fővárosa? És a magyar Diétának, az országgyűlésnek és koronázásoknak felső-magyarországi központja – nemkülönben az egyik legelső és legnagyobb honvédő csatánk, 1100 éves pozsonyi csata névadója, ma szintén egy másik nép országának a fővárosa?
Gyenge lett a magyar? Nem bírta már a keresztjét? Dehogy. Csak egy kissé elfogyott itt-ott, ahogy huszárként, kurucként, betyárként, honvédként – birodalmakkal harcolt.
És ezért? Ezért a trianoni ítélet? Ezért lett a hazánk körbefogva, testvérbilincsbe verten, kivesézetten holmi Kis-Magyarország? Ezért lettünk így, megtrianonozva?
ERDÉLLYEL lett NAGY-"ROMÁNIA", FELVIDÉKKEL lett, "CSEH-SZLOVÁKIA", DÉLVIDÉKKEL lett NAGY SZERB-"JUGOSZLÁVIA"
És az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyar, évszázadokon vérét áldozva Erdélyért, Felvidékért és a Délvidékért, joga fosztott, elnyomott kisebbséggé aljasíttatott: Erdélyben, a Felvidéken és a Délvidéken.
Olyan kisebbségi és jogfosztott létbe, ami mindig ismeretlen volt a többségi magyarnak, de az 1910-es népszámlálás szerinti 21 különböző etnikumnak, kisebbségnek is.
Az antant ugyan győztesi minőségét túlértékelve békediktátumokat parancsolt rá a vesztesekre, de a versailles-i béke is csak a 13%-át vette el németek országából. Nem 68%-ot.
Ezért a trianoni döntés nem békeszerződés, hanem háborús rablás, kifosztás és genocídium. Ez egyébként a legtipikusabb triásza a „háborús bűn” fogalmának.
Trianon önmagában a legaljasabb kegyeletsértés, meggyalázás, minden egyes magyarral szemben, aki valaha egy csepp vérét ontotta a magyar hazáért!
Ez minden magyar hazafi számára tiszta egyértelműséggel az igazság, tudjuk jól. Mégis, egy kérdés 100 éve makacsul visszhangzik a magyar lélek csarnokában:
A „De mégis, hogyan tehették…?” –
Ez a kérdés pedig nem Horthyról, nem a Rongyos Gárdáról, nem a kultúrfölény-tűzzel hevített revíziós kényszerpolitikáról szól. Nem rólunk.
Hanem róluk. Ekképp a válasz is:
„…Hát úgy, hogy megtehették! És úgy, hogy készültek rá.”
Úgy, hogy projektmód, szervezett érdekcsoportként gyűltek össze hazánk nyilvános, egyedülálló megbecstelenítésére.
És úgy, hogy egyszerűen kapóra jöttek az antant cilindereseinek, mindenféle hazugságok, képtelen állítások és tényhamisítások: bemondásra.
És végül, legfőképpen pedig úgy, hogy a magyarok megint magukra maradtak az igazsággal, megint magukban, de már nem is harcban. Magunknak, immár harctalan-kénytelen: mert a trianoni keresztre nekünk fel kellett feszülni…!
Keserédes az ismétlődő eszmélésünk: hiszen nem a trianoni döbbenet volt az első példa nélküli tragédia, amivel történelmünk során – mindig magunkban – kellett szembe néznünk.
A magyarok valahogy mindig Dobó István védőinek szerepében találták magukat, jóllehet nem kevesebb elszántságot és hősiességet mutatva, mint az ostromlott egriek, de ugyanúgy a biztos halálraítéltséggel terhes helytállás kötelességteljesítését vállalva.
Megjegyzem, az egri magyar helytállás is csak egy, az egyedülálló magyar helytállások sorában. Ezeréves történelmünk, ezeréves európaiságunk alatt nem volt egy magyar generáció, aminek ne tört volna létére az európai történelem.
Trianon csupán éktelen pecsét, amely mindenki számara jól láthatóan mutatja és igazolja, ezeréves létharcos küzdelmünk hősies, ám drámai folyamát.
Ez a keresztünk. S mi megtrianonozottan ráfeszülünk, száz éve, és akár száz év múlva is, de mi akkor is:
HISZÜNK MAGYARORSZÁG FELTÁMADÁSÁBAN!
ÁMEN.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök