A megdöbbentő grazi, vagy a tavalyi prágai esemény apropóján, az alábbiakat mindenképpen érdemes végiggondolni. Vajon mivégre e posztmodern, speciálisan iskolai (!) szörnnyé-szocializálódás, immár nemcsak a tengeren túl?
Nemrég napvilágot látott, hogy az Egyesült Államokban csak idén, több száz ámokfutásos sorozatgyilkosság került elkövetésre. Legutóbb pedig a szomszédos osztrák állam volt kénytelen átélni a hamisítatlan, ezredfordulós, 21. századi bűncselekményt: egy iskolai lövöldözést.
Hát nem felfoghatatlan? 1995-ben még az iskolai tömeggyilkos ámokfutás még csak Leonardo DiCaprio híres kultfilmjének hollywoodi narkós fantáziája volt. És mára rendszeres valóság.
Az iskolai lövöldözés egy diák kitervelt, brutális/gyilkos erőszaksorozata, egyedül vagy társakkal, de mindig a saját iskolai (jelen esetben szocializációs) közegében. Automata fegyverekkel és robbanóanyagokkal, munícióval felszerelve a – jellemzően – kiskorú elkövető(k) válogatás nélkül mészárolják le, akit, ahol érnek az iskolában, tanárt, diákot egyaránt. Az elkövetők sem élik túl: öngyilkosságot követnek el, vagy a hatóságok szedik le őket.
Az iskolai ámokfutások külön fejezetet jelentenek a kriminálpszichológia történetében, és legtöbbünk értetlenül áll a tény előtt, hogy egy tizenéves fiatal, kimutatható vagy jellemző (traumatikus) behatás nélkül képes túlszárnyalni a híres sorozatgyilkosokat, diktátorokat és háborús bűnösöket.
Logikus lenne azt feltételezni, hogy valamilyen veszélyes drogkombninációtól kattannak be fiataljaink. Ami aggasztó, hogy lehetetlen kimutatni egy konkrét pszichoaktív szert, avagy rámutatni szerek kombinációjára. Nincs egységes családi háttér, sem jellemző rassz, szexuális frusztráció vagy ugyanazon vallási eredő.
Mi az oka hát e tettek elszaporodásának? Még a szakembereknek sem könnyű magyarázatot találni. És bár nem szakember, csak nagy tapasztalattal bíró tanár vagyok, talán ezért is, ennek a miértjén alaposan elgondolkodtam.
Ennek eredménye a legegyszerűbben megragadva:
az elkövető szélsőséges lelki, – és tudatállapotba kerülve, nyilván rendszeres fantazmagóriákat követően beszűkült tudata mentén érzékel mindent; az önkép eltorzulása és az önértékelési mechanizmusok kihúnyása, egyszersmind a társadalmi normákon nyugvó gátak totális hiánya lép fel abban döntéshozó folyamatban, amely a szélsőséges indulattolulást produkáló szélsőséges érzelmi cunamit szélsőséges cselekvésben is manifesztálja.
Egyszerűbben: a – már kora gyeremekkorban megszokott szabadság , sőt ezen túl, szabadosság a dolgok belső megélésében és megítélésében belső szabályozók és külső kontrollok hiányában.
Hogyan lehet ez?
Meglátásom az, hogy számos, egyébként könnyen előforduló körülmény együttese vezet – az emberiség talán legszomorúbb – bűncselekményeihez.
Ezek jellemzően modern körülmény változások: közhely, de
a 21. század oly értékek megkérdőjeleződését, sőt megsemmisülését hozták sok esetben, amelyek azelőtt koroktól és rendszerektől, kultúráktól függetlenül érintetlenek voltak.
Proximális magára hagyottság – már nem is hiányzik a szülőkkel való, családi beszélgetés, hiszen
minden intimitás és a (fejlődő) személyiséghez tapadó fejlődés digitalizált, virtuálisan kirakatolt állapotban van. Ezzel a képernyőn megjelenő lélekképpel vannak fiataljaink elfoglalva.
Más út az agy fejlődésében – nem is tudják az érintettek, hogy a kellő olvasás, írás, rajzolás hiányában az agy nem úgy fejlődik, ahogy.
Mivel folyamatos a kész látványokból álló képiség, és kommunikációs kód lehető legnagyobb korlátozása kíséri a felnövőket, így információfogyasztói szocializációt a legszűkebb keretek közé szorítja.
A végtelen fantázia rovására csak fix emlékképeket kombinál: ezáltal egy leírhatatlan kreatív gát és fantáziaszűklítő keret képződik a gondolkodás egészében.
Az olvasással kombinált tanulás véges számú jelből végtelen gondolategyüttest és asszociációt eredményez, míg a képekkel teleárasztott agy pusztán a meglévőből válogat és kombinál.
Szocializációs deficit – az emberi kapcsolataink velünk együtt fejlődnek, és jórészt azon múlik, kikkel, milyen élményeket gyűjtünk felnövekedve. De ha a társ a minden napokban is mind jobban a virtuális térben, virtuális mód kapcsolódik hozzánk és viszont, az csak virtuális emberi kapcsolatokat eredményez.
Nem is csoda, hogy azokban a szituációkban, amelyek valóságosak, és az élet természetes velejárói, mesterséges és virtuális automatizmusok teremtenek értelmetlen disszonanciát, és sokkal nehezebben vezetnek harmonikus emberi kapcsolatokhoz.
Érték,- és identitásvákuum – szinte minden egyes emberi érték megkérdőjeleződik manapság, nemzet, család, vallás, társ szintjén, nemkülönben az eredendő (mély)személyiség is akár gyökerestül képes önmagát kiirtani, lásd a nemváltó trend abszurd tendenciáját.
Gyökerevesztetten, vagy értelmezési keret hiányában pedig semmi sem tart, semmi sem biztos vagy állandó. Az ezt legitimáló univerzalitást pedig az egóra ható, fogyasztásra sarkalló üzenetek az egyéniség ígéretének szirénhangjain forszírozzák, szuperdömping hatásfokkal.
Alázat, türelem és önkontroll, valamint az ezeket átadó normarendszerek, keretek hiányában pedig ösztönös hedonizmus diktálja a jóleső állapotokat, de nem is vágyja az emberhez méltó magas érzelmeket:
az ezekből fakadó énközpontúság, öntörvényűség; és a feladat,- vagy célorientáció helyett pedig opportunizmus és igényt gyártó és kielégítő létezés összeségében meggátolja a természetes jellemfejlődést
és a lelki folyamatok – megint csak természetes – lezajlását.
Ezért kóros gátló és sűrítő mechanizmusok lépnek életbe érzelmi oldalon, kórósan gátolt visszacsatolások végtelenségét és halálos pszí-örvényt okozva a tudattalanban. A tudatos én – ha ugyan nevezhetjük így – értetlenségbe temetkezik. Így csak egy érzelmi robbanás képes feloldani az embertelen mód felhalmozott, embertelen feszültséget a legembertelenebb elkövető magatartást eredményezve.
Ma tud az ember a legdurvábban bekattanni… önmagát, és Sokkal jobb sorsra érdemes sorstárskat kipusztítva.
Miért manapság? A gyorsuló idő és a megállíthatatlan technológia velejárója lenne?
Hitem szerint nem. Bármilyen technoevolúciós ugrást is hajtunk végre, a hogyan végső soron rajtunk múlik.
A kultúra és civilizáció emberének magas rendű minősége az etika, abból is a magatartás etika, mint civilizációs eredmény, vagyis, hogy nem elég a jót, jókor, azt jól is kell tudni csinálni.
Ez így van például a nukleáris technológiával, amely életet biztosíthat városoknak, és akár el is törölheti azokat, az alkalmazott emberi technológiától függően.
De így van a digitalizált technoindusztriális környezetünk növekedésével is, észre sem véve munkánk eredményét, teremthetünk építő, vagy pusztító közeget is. Ez utóbbira pedig az emberi létezés ma a legszörnyűbb, korábban sosem látott példája az iskolai mészárlások végtelenül értelmetlen, tragikus bekövetkezte.
Immár a szomszédunkban is.
Isten nyugosztalja az áldozatokat!
A címlapképen Leonardo di Caprio, az Egy kosaras naplója (1995) c. filmből.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök