„A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.” (Kommunista Kiáltvány, 1848)
Nálunk kétszer is volt kommunizmus.
Mind a kétszer világháborús, kivéreztetett, kiszolgáltatott állapotú országban erőszakolták magukat a magyar hatalomba idegenek, idegen támogatással. A kommunizmus kétszer is a hazaárulás rendszerét hozta szülőföldünkre. Trianont, elnyomást, elmaradást, lemaradást, hiányt és veszteséget okozva. Ám az is igaz, hogy – talán sok más okkal együtt, ezért is – mi magyarok lázadtunk fel nemzetként legelőször és a legnagyobb hatással a „népi rendszerük” ellen. John Fitzgerald Kennedy azt mondta 1956 őszének magyar eseményeiről:
„A huszadik századi történelem legnagyszerűbb szabadságélménye.”
A kommunizmus és a szocializmusok, amelyek valójában a klasszikus szociális érzékenységen alapuló baloldaliságot soha és sehol nem engedték érvényesülni, a XIX. századi, ún. utópista szocialista filozófusok abszint-fantaszta „munkássága” nyomán születtek. Teljes társadalomátalakítási programmal jelentkeztek:
a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy minden társadalmi köteléket és kialakult, hagyományos alrendszert felszámoltak vagy igyekeztek felszámolni, internacionális, kommunista, univerzális és „szép új világot” tervezve.
Évtizedeken át, a fél világ kötelezően énekelt a nemzetközivé vált, a múltat végképp eltörlő, végső harcát megvívott jövőről. Nem kevesen, őszintén el is hitték! Nem is csoda, hisz
a XX. században teljes államgépezetek bevetésével a társadalomirányítás új szintet lépett, és az emberiség, előtte sosemvolt információs dömpinget kapott a nyakába: a propagandát.
A humanizmusból kollektivizmus, az atyafiakból elvtársak lettek, ha titokban őrizték is a vallás tradícióját, az ideológiát senki nem úszta meg. Az egyenlőség sulykolása mellett soha nem látott társadalmi ellenségeskedés szításával (osztályidegenek és osztályellenségek), a testvériség eltorzított üzenete mentén, tűrt és tiltott minőségek rápecsételésével széleskörű közösségi szembenállást, és társadalmi igazságtalanságokat teremtettek.
A nemzetminőséget a kultúrakülönbözőség szintjére aljasították („népi”), a kisajátított országirányítást pedig, demokrata köztársaságnak hazudva, cinikus kötelező részvételű egypárti „választással” hitelesítették.
Az állam és az elit egy és ugyanaz volt, de iure és de facto egyaránt.
Az állampárti rendszerben a pártállami működés diktálta a mindennapokat. Az élet minden egyes területén látványosan, agresszívan, egyeduralkodóan: megvalósult az állam totális uralma. A diktatúra pedig büszkén használtatta a hazug kommunista köszöntést: „Szabadság!”
Nem kérdés, hogy a világháború lezárultával a világforradalom nyilvánvaló megtorpanása, az organikus fejlődésű Nyugat értékválasztásának köszönhető. Emiatt hisszük, hinni véljük, hogy a kommunizmus már sehol nem ütheti fel a fejét. Valóban, a Nyugat elutasítja a diktatórikus államszervezést, az állami terrort és a szocializmus doktrínáit.
De a Nyugat nagyon is diktatórikus kérlelhetetlenséggel alkalmazza ugyanakkor a cenzúrát, a véleményterrort, és az osztálytársadalomhoz nagyon hasonló módon teremt értéksemlegességen alapuló, ám annál megosztóbb, mesterséges csoportokat; a valósághamisítás technológiai eszköztára pedig messze meghaladja a kommunizmus évtizedeinek kommunista propagandagépezeteit. Sőt.
A nemzetállami szerveződéseiben épen maradt Nyugat mára szinte teljesen felszámolta ugyanazokat a kereteket, amelyeket fél évszázada éppen a kommunizmustól védett meg.
A világ nemzetközivé lett, nemcsak inter,- de transznacionalizmust, sőt globális kort hozott. A múltat épp most igyekeznek nemcsak eltörölni, homlokegyenest ellenkezőre hamisítani azok, akik pedig sosem énekeltek Internacionálét. És megint férfiak csókolóznak egymással a fotókon…
A kommunizmus éppen újjáéled. Csak nem az állampárti öltözékében, hanem a globális nagytőkés társaságok, technoevolúciós, digitális, globális cégek működése következtében. Ez nyilvánvaló, hiszen a cél ugyanaz: a kevesek korlátlan világuralma, a többség áldozata árán.
A kommunizmus áldozatai emléknapja alkalmából, kívánom tiszta szívből mindannyiunknak, hogy ne mi legyünk a következő áldozatok! Dicsőség a hősöknek!
Jónás Levente, a Pesti Hírnök