A drámainak ígérkező vilniusi NATO-csúcs valóban drámai lett, drámai módon semmitmondó, látványtechnikai mutatvány
Világunkban a narratíváknak rendkívüli jelentőségük van, hisz az áttekinthetetlenül komplex világ elbeszélhetőségének ez a fő eszköze.
Egy narratíva nem más, mint egy értelmezési keret és egy vele összehangolt fogalomkészlet egysége, vagyis ha viszonylag rövid idő alatt jelentősen módosul egy diskurzustér fogalomkészlete, ez azt jelzi, hogy valami fordulat történt, vagy legalább is készül.
Az angol hadügyminiszter a vilniusi NATO-csúcson rendkívül rövid idő alatt olyan megrendítő módon változtatta meg eddig használt fogalomkészletét, hogy ha semmi más nem történt volna mostanában (történt), ez is éppen elég volna ahhoz, hogy eltöprengjünk a fordulat mélyebb összefüggésein. Ben Wallace a tanácskozáson úgy nyilatkozott, hogy az ukrán elnöknek végre be kellene látnia, hogy
a NATO nem az Amazon online fegyvereket szállító csomagküldő szolgálata.
E téves nézetének korrekciója után pedig esetleg azzal demonstrálhatná, hogy végre „jó útra tért”, hogy hálásan megköszönné az Ukrajnának nyújtott, most már több mint kétszázmilliárd dollárnyi támogatást.
A kétségtelen szellemes iróniával megfogalmazott „üzenet” attól az Egyesült Királyságtól érkezett, amely eddig talán még az amerikai birodalom „héjáinál” is radikálisabb lépéseket sürgetett Ukrajna felfegyverzését és Oroszország bármilyen áron való térdre kényszerítését illetően. Valami tehát változóban van, és
a radikális retorikai fordulat feltehetőleg nem csupán egy eseti történés volt, hanem a fogalomkészletben és ezzel párhuzamosan az értelmezési keretben elkezdődő, következésképp az egész narratívát átalakító változások előhírnöke.
Mint ahogy az sem pusztán a véletlen műve, hogy az egész globális média „felkapta” azt az ikonikus képet, amelyen a NATO-csúcs részvevői vidáman „partiznak”, miközben az ukrán elnök, mint valami az úri társaságba nem illő kellemetlen vidéki rokon, egy gyámoltalan „lúzer” tanácstalanul ácsorog a neki hátat fordító és rá ügyet se vető globális elit „szélén”.
Történik mindez azzal az ukrán elnökkel, aki az elmúlt egy év során globális szupersztár volt, és Davosban vagy az amerikai kongresszusban már azért is súlyos elmarasztalás járt, ha kiderült, hogy valamelyik részvevő nem elég lelkesen és/vagy nem elég kitartóan vastapsolt neki. Az elmúlt egy év során egy ilyen a „kiközösített lúzer magányossága” című mutatvány abszolút elképzelhetetlen lett volna. És szintén merő „véletlenségből” ezzel egy időben derült ki az is, hogy a CIA és az orosz megfelelője az SVR legfőbb vezetői között már olyan „intim liaison” bontakozott ki, amely azt is lehetővé tette, hogy az amerikai fél minden információját megossza az orosz kollégákkal a Wagner-lázadás idején, azonnal világossá téve ezzel egyúttal azt is, hogy semmilyen szerepe nincs a lázadás megszervezésében. Mindebből, ha nagyon óvatosan is, de elvileg az is kiolvasható volna, hogy a háború talán lecsillapodóban van.
Persze most már lassan másfél évvel a háború kirobbanása után túl sok illúziónk nem nagyon maradt, a béke lehetősége, sőt, egyáltalán értelmezhetősége is elég távol van ahhoz, hogy legfeljebb egy feltevésfüzér megfogalmazására fussa szellemi energiáinkból. Talán érdemes lenne végiggondolni azt a sajátos helyzetet, amely abból adódik, hogy már egy év sincs hátra az Európai Parlamenti választásokig, és kevesebb, mint másfél év van az amerikai elnökválasztásig. A világ sorsát ugyan nem az európai és amerikai választópolgárok döntik el, még csak nem is az általuk megválasztott uralmi reprezentánsok, hanem a globális birodalom és a felette elhelyezkedő birodalomkiválasztó főhatalom, illetve e két szint számunkra jórészt „láthatatlan” interakciója, de ettől még mindkét választásnak van szimbolikus tétje, méghozzá nem is akármilyen.
Az eredmény azt fogja majd megmutatni, hogy mennyire képes a mostani permanens világháborús körülmények között ellenőrzése alatt tartani a világ alapvető folyamatait az agonizáló amerikai birodalom és „felettes hatósága”, az őt „leváltani” készülő birodalomkiválasztó főhatalom.
A globális média valóságipari művei minden eddiginél szélsőségesebb „csúcsterhelésre” kell hogy készüljenek, mert a nemzetállami szintű politikai tér lokalitásainak népe egyre ingerültebb és indulatosabb, és erre jó oka van. Ez a jó ok pedig nem más, mint az életszínvonalának tartós romlása, az infláció meg a munkanélküliség magas szintje és a változatlanul nagyon bizonytalan zavaros jövőképek által kiprovokált, állandósuló frusztráció, a hol itt, hol ott kirobbanó helyi erőszak, amely ugyan többnyire nem áll össze átfogó polgárháborús káosszá, de a „franciaországi változásokra” nézve, ennek „csináltságát” is bekalkulálva, bármikor spontán is azzá válhat.
A világ mint rendszer ma már túl komplex ahhoz, hogy a két birodalmi hatalmi szint teljes ellenőrzése alatt tarthassa, és a háború kirobbantására főként éppen azért volt szüksége, hogy ezt a „szuperkomplexitást” némileg visszabontsa, legalább addig a szintig, amelyen már viszonylagos biztonsággal kezelhető.
Most már azonban számos jel utal arra, hogy maga a háború – amely per definitionem világháború – mint önálló „szuperkomplexitás” válik ellenőrizhetetlenné a világ „nem létező” urai számára.
Az uralkodó globális narratíva látványos módosulása talán valóban azt jelzi, hogy e nem létező urak kissé visszavesznek a negatív energiákból. Lehet, hogy ez maximum egy ideiglenes fegyverszünetre ad esélyt, de talán ennél többre is.
Bogár László
magyarhirlap – Pesti Hírek