Forró drót kiemelt trolltartó

„Rendszerváltás és hatalomátmentés – ahogyan én látom (1.)”

Megpróbáltam összefoglalni, hogy szerintem mi történt Magyarországon a rendszerváltás idején. Publicisztikánál több, esszénél kevesebb, és nyilván sok ponton vitatható. Én így látom. Első rész.

Hogy mikor és hogyan született meg a »deal«, az egyezség, tulajdonképpen lényegtelen. Annak formája, mikéntje is. A nyolcvanas évekre egyértelművé vált, hogy változás lesz. Aztán az is, hogy a nagyhatalmak közös érdeke a békés átmenet. A békés átmentés, a csöndes átállás, az árnyékban történtő átállítás.

A diplomáciai – így titkosszolgálati – és egyéb csatornákon keresztül mindkét igazán fontos játékos (az amerikai és a szovjet) megüzente egymásnak és a fontosabb szereplőknek,

hogy nem lesz, nem lehet felelősségre-vonás [lásd Grósz Károly és Mark Palmer egyeztetését].

Aztán ugyanezt nyíltan, a sajtón keresztül is. Nekünk fájhatott, mind erkölcsileg, mind gazdaságilag, de hiba lenne ezt emocionális alapon megközelíteni. A nyíltan valószínűleg soha ki nem mondott, alá nem írt „megállapodás” háttere tisztán üzleti, tisztán politikai volt. Ahogyan a hatvanas-hetvenes évek kommunista/szocialista–nyugati üzletei [nyíltak és titkosak egyaránt] is nyilván a pénzről, a haszonról, a befolyásszerzésről szóltak.

Az amerikai (nyugati) fél továbbra is a régi kommunista elittel, illetve a hozzá ezer szállal kötődő új elittel kívánt üzletelni. Reagen amerikai elnök megtette, amit kellett, csillagháborús politikájával összeroppantotta az ellenséget, legalábbis felgyorsította a végzetes végjáték folyamatát. Az erjedés, majd romlás idején megérkeztek a befektetők, hogy befejezzék a munkát.

A nyugati üzletemberek egy része kommunista társutas volt, baloldali, esetleg liberális, neoliberális, másik része apolitikus, esetleg konzervatív, de mindegyikük a könnyebb utat, a kitaposott ösvényt választotta.

Azt a kiemelt helyzetben lévő csapatot, amelyet a hetvenes, nyolcvanas években építettek fel a Magyar Népköztársaságban [és építette fel önmagát részben természetes módon], mind a legendáját [„reformer-közgazdászok” és „lázadó értelmiségiek”], mind a hátterét, a mindennél fontosabb kapcsolat-rendszert biztosítva.

Jellemzően közgazdászokról, jogászokról volt szó, de szinte kizárólag úgy nevezett értelmiségiekről, akik – mint ezt később kiderült – nem sok érdeklődést mutattak hazájuk sorsa, az emberek általános jóléte, az állami vagyon megtartása iránt.

Számosan a marxizmus felől érkeztek, sok-sok lukácsista, maoista, újbaloldali, etc. – „ifjútörök”. Többségük már a hetvenes, nyolcvanas években Nyugatra (is) járhatott, ahol kapcsolatot épített, építettek azzal a társutas, baloldali, újbaloldali értelmiséggel, amely ’45, de főleg ’68 után ott is eluralta a kulturális, gazdasági életet. Ezek az ifjútörökök sokszor lázadó, de amúgy nagyon is kényelmes, védett életet éltek.

A szovjet fél? Annak sok szava nem lehetett ekkoriban, el volt foglalva a saját összeomlásával, saját sztálinistái, bigott kommunistái ellenállásával. Másrészt nyilván abban volt érdekelt, hogy kelet-közép-európai „békeharcosai” ugyanúgy pozícióban maradjanak, hogy mentsék, ami menthető. Komoly erőre támaszkodhatott Moszkva is. Ott volt a hozzájuk lojális, részben beszervezett, részben múltjukkal zsarolható, részben lekenyerezett, jól tartott újságírók, diplomaták, gazdasági szakemberek, politikusok, értelmiségiek, művészek serege.

Amíg a Szovjetunióból megmaradt Oroszország élén a sokszor csupán részeges bábnak tűnő, mindenesetre az állam szétlopását nyugodt bódulattal vagy cinizmussal végignéző Jelcin állt [és belső köre, az úgy nevezett „Család”], addig nem is volt túl sok gond a nyugatiakkal való együttműködésben.

Kevesen gondolták, hogy utódja, Putyin történelmi szereplő lesz, és a cserélődő új és új amerikai elnököket mind túléli, az orosz birodalmat mintegy újraépítve. Módszerei finoman szólva is vitathatóak, ám teljesítménye aligha.

Főleg a kétezres éveket tekintve. Addig, ha birodalmi szemszögből nézzük szinte végig ügyesen, jól taktikázott, a lázadásra kapható vagy arra alkalmasnak vélt oligarchákat megfegyelmezte. Ha kellett börtönnel, máskor csak trükkökkel vagy pofátlan einstanddal, és kiépítette saját hálózatát. Részben régi KGB-s társaiból, részben gyerekkori, fiatalkori ismerőseiből, sporttársaiból – dörzsölt, ravasz titkosszolgálati szakemberként pontosan tudta, kiben bízhat, s kiben nem.

De vissza ’89-hez.

Amikor a szocializmus és a megreformálhatóság [lásd az állandóan szerelt, „javított” kommunizmus történetét] helyett a „békés átmenet” és a „spontán” privatizáció lett a kulcsszó. Ez lett az uralkodó, megkerülhetetlen narratíva, jellemzően pozitív jelzőkkel, gondolatokkal társították, mintha nem az állami vagyon szétherdálásáról, hanem a valódi piaci versenyről, a demokrácia egyetlen útjáról lenne szó.

Az erőltetett, jórészt előre elrendezett, minden, csak nem „spontán” privatizáció ideológiai hátterét egy a nyolcvanas évekre már hihetetlen erőssé és befolyásossá nőtt közgazdász kör teremtette meg, amely az „országimegváltó terv” megkerülhetetlenné tételében, a propagandájában is jelentős szerepet játszott. Ezeket a szereplőket később majd bemutatjuk,

egy kitűnő könyvben csak forgóajtónak nevezik azt a folyamatot, ahogy ezek a Marx Károlyon végzett szakemberek egyszer politikusként, máskor üzletemberként, aztán véleményvezérekként tűntek fel. Vagy miniszterelnökként.

A privatizáció erőltetésében kulcsszereplő volt az a média, amelyben kollaboránsok, titkos munkatársak, pártemberek és igazodók serege dolgozott, és az irányítás ’90-ig jórészt a kiválasztott, zömmel Moszkva felé a végtelenségig hű káderek kezében volt. Akiknek jelentős része szintén átmentette magát.

Nos, ez a média, leegyszerűsítve és összességében nézve nyilván ellenérdekelt volt a tisztázásban, a valódi újrakezdésben.

Ekkor még számtalan volt ÁVH-s dolgozott kulcspozíciókban, olyan emberek, akik nem megfigyelésekben, hanem ártatlan emberek kivégzésében játszottak kulcsszerepet.

Olyan káderek, mint a Rádió elnöke, Hárs István vagy a Rádió és Tévé nagy embere, Ipper Pál. S bár Komlós János vagy Kardos György nem élt már a nyolcvanas évek végén, a tanítványaik elemükben voltak. Ugyanez igaz a Néphadsereg egykori agitpropos hadnagyára, Vitray Tamásra, és a mellette felemelkedő kismesterekre.

Hiába voltak sokan, akik próbáltak tenni az elkenés, összemosás és az átmentés ellen, a baloldali vagy jobboldali, de egyaránt patrióta újságírók, tévések és rádiósok hangját nagyrészt elnyomták a többiek. Utóbbiak helyzetét megkönnyítette, hogy az előbbiek többségükben ismeretlenek voltak a nagyközönség előtt, sokszor vidéki vagy kisebb szerkesztőségekben dolgoztak, esetleg olyan területen, amely nem igazán volt mérvadó. Az okok összetettek, de az nyilvánvaló, hogy a felemelkedésnek a nyolcvanas években is ára volt, és ezt nem mindenki kívánta megfizetni.

Volt, hogy ezek az elfelejtett, valódi újságírók és riporterek a rendszerváltás idején munka nélkül, máskor csak befolyás nélkül maradtak, az igazán fontos csatornákon nem ők, vagyis ők nem szólalhattak meg. S ha mégis megjelentek a fontos cikkek vagy jegyzetek, még mindig ott volt a lejáratás és izolálás jól bevált módszere. Ez „fasiszta” lett, az „antiszemita”, az „alkoholista”, az „összeférhetetlen”, az meg amúgy „sem vitte semmire”, még jobb volt, ha a rágalomban akadt igazság is, de ez egyáltalán nem volt előfeltétel.

Aczél Györgytől, a médiacár Siklós Norberttől [KGB] vagy Lakatos Ernőtől [Agitprop] kétségtelenül lehetett tanulni. Aprólékosan összerakott, látványpékségnek is tekinthető kultúrát és médiát teremtettek, amellyel kapcsolatban bent és kint [Nyugat] is észrevehetőek voltak a szabadság ügyesen és precíz mérleggel lemért „kis körei”. Ehhez szükség volt a legmegbízhatóbb emberekre. Ott van Kardos György és Komlós János példája. Előbbi mások mellett volt katpolos tiszttársát, Berkesi Andrást emelte fel, de még fontosabb szerep jutott az idén elhunyt egykori „szelepnek”, az öregkorára nyíltan szélsőbaloldalivá vált Moldova Györgynek. Ő viszonylag szabadon kritizálhatta a rendszert, ugyanúgy, ahogyan Komlós embere, a zseniálisan tehetséges, de sok-sok előadásában nagyon is alattomos, mérgező megjegyzésekkel nevettető Hofi Géza.

Ez a Romániához, Bulgáriához, Lengyelországhoz, de akár Csehszlovákiához viszonyítva is meglepően tágas tér több szempontból is hasznosnak bizonyult.

Egyrészt a Nyugat így képes volt a saját társadalma és választói előtt legitimálni és legalizálni a Vasfüggönyön túli üzleteket. Másrészt a még mindig befolyásos nyugati társutas értelmiség is megnyugodhatott, igazolni látta addig árulását: hiszen „tényleg javítható” ez a „nagyszerű rendszer”.

Kádár pedig megteremtette a Legvidámabb barakk és a „jó Kádár” legendáját, észrevétlenül, a hétvégi rántott húsok és Trabantok segítségével korrumpálta vagy próbálta korrumpálni szinte a teljes társadalmat. Kár lenne ítélkeznünk. Ki vitatná az egész huszadik századot végigszenvedő, Trianont, a Horthy-korszakot, a második világháborút, a német, majd szovjet megszállást, az őrült Rákosiék, Nagy Imréék, Kádárék diktatúráját végigélő, végigrettegő – és mások által persze végigasszisztáló – magyar társadalom jogát a kinyújtott parizeres zsömle elvételére?

Közben azért a szocialista propaganda is megváltozott, finomodott, a nem is savanyú, hanem keserű magyar narancsból édeskés pirosarany lett, volt sok szelep, kikacsintás, látszólagos vagy valódi szabadságmorzsák, de az irányítást soha nem adta ki a kezéből a párt. Akár egy jó hadseregben, mindenhol megvoltak a megfelelő emberek, olyan pártnyaloncok, akik szinte kivétel nélkül komoly karriert építettek maguknak a rendszerváltás, rendszerváltoztatás után [lásd: őt vagy őt]. Már, ha megélték. Ha nem ölte meg őket egy szovjet katonai autó, vagy nem haltak bele a lelkiismeret-furdalás vagy stressz okozta daganatba, esetleg nem fulladtak bele a Balaton 10 centis vízébe.

Így ’89, ’90 környékén a régi munkásőr-tiszt megengedően mondhatta szomszédjának, a végig segédmunkásként dolgozó mérnöknek, hogy „Janikám, hát ezt is megéltük.” Meg. Békésen, számonkérés nélkül.

Sajnos valószínű, hogy ennek így kellett történnie, az állambiztonság akkori, később publikált tervének megfelelően szinte az egész sajtó a békés átmenet fontosságát harsogta, terjesztette, ki-ki a maga stílusában. Nem volt még internet, nem volt még semmi, volt a sajtó, meg a suttogó propaganda, ami még mindig jól működött, kitűnően el lehetett terjeszteni szinte bárkiről, hogy szélsőséges, s csak vért, koncot akar.

„Mi” nem, – mondták, – „mi” békét akarunk. Megbocsátást. A Tőke Péter-féle titkos munkatársak [a Reform főszerkesztője], a Kanyó András-féle egykori ÁVH-sok [a Magyarország főszerkesztője] és a többiek pedig a terv szerint terjesztették a kívánt jelszót: békéljünk meg egymással.

És ne vegyük el: ez jó jelszó volt, kellemes, léleksimogató, ahogyan a szabadság, a szolidaritás, a béke, az egyenlőség korábban, és ez a rezsim ugyanúgy kisajátította ezzel az egész táblát: hiszen ellentéte csak a háború, a véres forradalom lehetett.

Az árnyalatok nélküli, jóra és rosszra felosztott, velejéig hamis és manipulált világképünkre, világlátásunkra alapozott játszmában a békés átmenet volt a lélekbalzsamozó szó. A másik út csak a polgárháború lehetett, a forradalom, a szabadságharc, amibe ’56-ban majdnem belehaltunk. Kevesen akarták, de nem is lett volna rá szükség – egy soha meg nem valósulható, párhuzamos történelemben.

Mert azért mégis volt más út, Krassó Györgyék, Molnár Tamásék és

sokan nem vért akartak látni, csak felelősségre-vonást, börtönbüntetéseket, a régi elvtársak kiszorítását az üzleti és politikai életből, s még inkább annak megakadályozását, hogy liberális bőrbe öltözött gyermekeik, az egykori maoista, marxista csoport szépen átvegye a stafétát. Ahogyan egy önző gyerek, mindent magához ölelve a játékos-asztalról.

Mert ezt tették, mind gazdasági, mind politikai, mind kulturális értelemben. Igen, ez volt, vagyis

ezzé lett a szépreményű SZDSZ, amelyből szépen lassan kihátráltak vagy kiszorultak a valódi rendszerváltók, a valódi antikommunisták, és a Kis Jánosok, Rajk Lászlók, Bauer Tamások, Pető Ivánok, Eörsi Mátyások vették át a hatalmat.

Bennük is megvolt az a magabiztosság, ami szüleikben, a Rákosi-féle garnitúrában: mindent akartak, és mindenről úgy gondolták, az nekik jár, csak ők vezethetik Magyarországot. Nyilván volt ebben félelem is, átörökített trauma és rettegés: szinte mind elveszítették családjuk egy részét a második világháborúban, a holokausztban vagy a későbbi kommunista belharcokban.

Volt esély a valódi hatalomátvételre, az egykori kommunista dinasztiák kiszorítására, vagy háttérbe szorítására? Nem sok: a kisgazdákat és a szocdemeket, ahogyan a nagy szalámizás idejében [’45-től], úgy a nyolcvanas évek végétől is ügyesen bomlasztotta a párt. S persze bomlasztották „önmagukat” is.

A kisgazdákat a rendszerváltás, rendszerváltoztatás idején már beszervezett ügynök-társelnökök vezették, a szocdemeket egyszerűen szétszedték, több pártra szakadtak, az egész ’89-es év a belső háborúikról szólt. Ahogyan régen, újfent meg lehetett őket osztani a jobboldali, baloldali törésvonalak mentén, az erre a pillanatra annyit váró támogatók, párttagok, szimpatizánsok pedig döbbenten nézték ezt az önszeletelést.

Jól jött persze a sok kripto-kommunista és egyéb beépített vagy ki tudja, hogyan odakerült ember, a számtalan gyanús káder a vezetésben. Volt ott később köztörvényes ügyekbe keveredett ügyvéd, akiről nehéz elhinni, hogy valaha szociáldemokrata lett volna, és sok más kétes alak. A szomorú történet végén a párt már a választási startvonalnál eltűnt a történelem szemétdombján, rosszabbul járva a ’90-es választáson még nem is olyan rosszul szereplő kisgazdáknál. Az ő haláltusájuk tovább tartott.

Az MSZ(M)P számára nyilván a szocdemek kikészítése volt a kulcs. Hiszen a szavazóik nagyrészét ugyanabból a „táborból” érkeznek. A kivéreztetés hatása? Ma is nyögi az ország, hogy nincs egy valódi, tisztességes szociáldemokrata párt. Amikor valami hasonló létrejött [LMP], azt ügyesen újra leszalámizták.

Az egyetlen igazi meglepetést – főleg az SZDSZ számára – az MDF tartogatta. A népi értelmiség csapata a vártnál ügyesen felépítette magát, ez azzal együtt is nagy siker, hogy győzelmük nem lehetett annyira a hálózat ellenére. Egyrészt ők voltak a legvisszafogottabbak a kommunistákkal kapcsolatban, másrészt tele voltak ügynökökkel, mindig lejáratható reform-kommunistákkal és egy csomó idealistával, akiktől azt várhatták, csak elbuknak majd a háborús terepen.

Aztán nyertek.

Nem utolsósorban azért, mert a belső magot komoly, tekintélyes, nagyon is dörzsölt és okos emberek alkották. Csakhogy a „három Cs-t” említsük: Csengeyt, Csoórit és Csurkát nem lehetett csak úgy félresöpörni. Nem voltak gyengék, nem adták fel, az elképesztő túlerő ellenében – lásd még a Médiaháborút vagy a Taxisblokádot – sem dobták be a törülközőt. Az egyszerre istenített és átkozott Antall József belehalt ezekbe az évekbe, de az országot csak átvezették a legrosszabb, legnehezebb időszakon.

Azzal együtt, hogy számtalan hibát elkövettek, néhol szándékosan, máskor hozzá nem értésből vagy nyomáskényszerből, és azzal együtt, hogy nem nagyon, s főleg nem eléggé nyúltak hozzá a régi hálózathoz. Amely pókháló-szerűen szépen átfonta az államot. De miért szaladnánk ennyire előre?

Folytatom.

Mező Gábor

ahalozat – Pesti Hírek

Ez is érdekelhet

Megtrianonozott magyarságunk (Pesti Hírnök vélemény)

Jónás Levente

Május kilencedike… (Pesti Hírnök vélemény)

Jónás Levente

Mező Gábor: „A Kádár rendszer lényegi hazugsága”

Jónás Levente

Ez a weboldal cookie-kat használ az élmény javítása érdekében. Feltételezzük, hogy ez rendben van, de ha szeretné, leiratkozhat. Elfogadom Bővebben