Nem érdekes? William Shakespeare négyszáz éve saját reneszánsz színházának a Globe (Glóbusz) nevet adta, és tőle származik az ismert mondás: „Színház az egész világ!”. És ez, az örök emberi minőség felett alkotott, zseniális, egyszersmind azonban jórészt szarkasztikus mondás a történelem legszínházibb emberétől – nos, ez mára nem szarkazmus, hanem a valóság maga.
Globális színházi darabok nézői, fogyasztói vagyunk. A színészi alakítások lenyűgőzőek; a most világ-színpada minden idők leglátványosabbika, kényelmes zsöllyéinkben mindannyiunk zsebében ott lapulnak a kor színházi látcsövei, a digitális okoseszközök…
A darabot azonban senki sem ismeri, a résztvevők is csak saját szerepüket tudják, s adjak elő, ám legalább azt, profi módon. Arról van csak tudomásunk, hogy léteznek drámaírók, díszletezők és kulisszások: hiszen munkájuk eredménye az, ami miatt tapsolunk, nevetünk, vagy döbbenten hallgatunk, sőt akár fújolunk is. Amit a művészetekben katarzisnak hívunk, azt a színházzá lett világszínpad világsztárjai nyújtják: méghozzá világraszólóan!
Ezek sokszor a leggyönyörködtetőbb vagy legsokkolóbb élményeinket adják.
A valóság, ami körülvesz, vagyis mindennapi tapasztalásaink először is, nem mindennapiak. Sőt, lehetetlenek es hihetetlenek, a meseszerű abszurditások képtelen seregszemléje sorjázik újra és újra meglepve, de nem meglepő módon életünkben…
A valóság ezért a szemünkben nem csoda, hogy manapság felette gyanús, hogy leginkább csak erős és hatalmas befolyásolások torzította kép, látvány, amihez illő közlemények, narratívák magas szervezésű dramaturgiái társulnak. Hovatovább mára, maga a látvany lett a leguniverzalisabb üzlet, az üzlet univerzális korában, (lásd show-biznisz=mutatvány-üzlet).
Az elmúlt hét (!) év élményei: népvándorlás, járvány, háború. Klíma- és környezeti recesszió, gazdasági válság, tömegek elnyomorodása. A világformáló folyamatok három legördögibb eseménye és velük a három legrosszabb kísérő esemény.
A történelemből jól ismert emberi (közösségi) kihívások ezek, és most globális szintre is emelkedvén pusztítóbbak mint valaha; egyszersmind eleddig nem ismert, irreálisnak ható jelenségeket is életre hívtak.
Ammikor a baj csőstül jön, az azért van úgy, mert egyik baj hozza a másikat. Így van ez a természeti, civilizációs csapásokkal is. Történelmünk példái szerint egy népvándorlás könnyen okozhat járványt a távoli mikróbák ellen egyelőre védtelen csoportokban, járvány miatt is elindulhatnak tömegek és mindkét esetben könnyen torkolltak ezek háborúba is, a túlélésért.
De a mostani események nem illenek valahogy bele ebbe a történelmi rendbe.
Az elmúlt évtizedek békét ígérő „fejlődése” (vagy még inkább rendszerfejlesztései, úgy mint a pénzügyi, kereskedelmi, gazdsasági, technológiai és politikai alrendszerek fejlesztése) jellemzően gazdasági, pénzügyi válságokkal volt „csak” terhes. Igaz, abból akadt bőven. (A pontos tudományos megnevezése a „gazdasági válságok” mind gyakoribb sorozatának (1929, 1973, 1987, 1999, 2008, etc.) egyébként matematikai irracionalitás.)
- „Népvándorlás”: feladjuk, védekezünk vagy elmegyünk?
A 2015 óta dömpingszerű emberáradat Európa felé, lényegében a világ minden pontjáról önmagában szokatlan, hisz az ismert népvándorlások jellemzően a szóródás mintázatát mutatják, nem az együvé igyekezést. De nem meglepő, tekintettel arra, hogy szuperprogresszív szélsőségekben bővelkedő támogató ideológia és politika, sőt gyakorlat is társul hozzá. Az elvárt befogadást a szolgáltató és fogyasztató globális tőke forszírozza: hiszen a „fenntartható fejlődés & növekedés” mákonyos dogmatikájának semmi köze bármihez e glóbuszon, ami élő vagy természetes.
Mégcsak nem is a munkaerő az, ami égetően fontos, hogy pótolják, hanem a fogyasztó. Sőt. Minél kevésbé modern, európai értelemben véve minél kevésbé civilizált tömeg jön, annál jobb: ezeknek bármit és akármit (is) el lehet adni
– nem így nekünk, akik holmi egészségügyi, közegészségügyi, környezetvédelmi előírásokban megfogalmazott költséges baromságokat várunk el. A legrosszabb hír, hogy a vándorló népek is épp ezért (is) jönnek mind-mind Európába, hogy fogyasszanak (és ezt meg is értjük mi magyarok, az egy generációval korábban gorenjéző szocialista végnapokban élt szüleinkre emlékezve.) Egyelőre, teljes mértékben eszközetelenül állunk e posztmodern népvándorlással, ami valójában inkább népek vándoroltatása. Európa jó része egyelőre tehetetlen, és nekünk is csak egy kerítésünk van.
- „Járvány”: sem legyőzni, sem kiirtani, de legalább túlélni lehet
Nem népvándorlással behurcolt betegségek, távoli tájak nyavalyái okoztak 2019-től világjárványt. A COVID-19-nek semmi köze nem volt a tömeges migrációhoz, sőt elvileg ellene ható (e tekintetben hasznos) tényező is lehetett volna. Persze nem úgy, hogy éppen a halálesetek száma (amiről a járványok jó messziről megismerszenek) nem kiugró egy új, halálos pandémia idején.
Korunkban, amikor az ember messze több és messze hatékonyabb vírust gyárt, mint a természet gyártott vagy gyártana valaha, nem is kell csodálkoznunk, hogy a glóbusz sok-sok ezer városából pont egy olyan produkálja a kitörést, ahol titkos katonai víruskísérleteket végeznek.
Így pedig végképp eltávolodhatunk attól a lehetőségtől, hogy természetes, civilizációs (evolúciós) mellékhatás lenne.
A forszírozott és fokozott migrációs trend tehát megteremtette az utánpótlást. A pandémiás korlátozások pedig lehetővé tették az új tőkekonform fogyasztást és kvázi progresszíve beszabályozták az új típusú fogyasztót: a felhsználót.
- „Háború”: Ukrajnában csatáznak, de az egész világon háborúznak
A konkrét, ukrán szállásterületen zajló harci cselekmények a legkevésbé sem érdekesek. Ha azok lennének, már régen fegyverszünet lenne.
Annál figyelemre méltóbb a globális ambíciójú gazdasági, kereskedelmi, nemzetközi jogi, sőt kulturális szembenállás. A világ úgy pattant kétfelé, mintha begyakorolta volna. Ami a legérdekesebb, hogy a felszínen az országok most is szokás szerint végső soron érdekeik mentén csoportosulnak, ám épp korunkra érkezett el a legígéretesebb érdekváltás, mostanra értek meg, értek össze globális szintre a változás felé ható folyamatok. Így a „fejlett” nyugati államok élén az USA áll, a leghangosabb, legfeltűnőbb és leghatékonyabb globális kommunikációs gépezetekkel, szervezetekkel, és hatalmas pénzösszegekkel, a legmodernebb technológiát használva.
Az országok többsége azonban, a „fejlődő” országok, az afrikai, ázsiai és latin-amerikai többség egy, most előszőr formálódó laza korhű, gazdasági-szövetségi felállásban, Kína és India végtelen humán erőforrásaival, a szinte végtelen nyersanyag potenciállal bíró Oroszország mögött sorakoznak fel.
Ez valóban történelmi léptékű változást jelez, ahogy az is – immár nem is lepődünk meg -, hogy a már jól ismert történelmi háborús kettéosztottság, a klasszikus államszövetségek és nemzetek duális polarizálódása most mindössze a felszín.
A világszintű megosztó trend mélyebben gyökerező, miközben közösségek és egyének szintjén sem egységes.
Elég csak az európai országok közösségeire gondolni, ahol belül is tetten érhető, hogy az ukrán szolidaritás mellett, vagy azzal szemben akár oroszbarátság, akár csak a pártatlanság igényű álláspontok is jelentős csoportokat eredményeznek. E globális hadiszurkolás, békeszurkolás alanyai más módon nem is szerveződtek volna eggyé.
Elkerülhetetlen ennek a valóban demokratikus korjelenségnek kiemelése, azzal, hogy szemben az eddigiekkel határokon belül és határok felett sem a társadalmi szerepek, és azok ideológiai sorvezetői meghatározók. Most először globálisan megfigyelhető egy új, és a korszellemnek megfelelő, valóban demokratikus novum: most először, végső soron a személyes benyomások és kisközösségi véleménybuborékok szabadon és saját jogon válnak a világháborúzó, látványháborúzó és totális háborút vivó felek mellékhadszíntereivé.
Szerencsére csak kommunikációs keretek között: a világ csak nem fog az egész világon polgárháborúzni, épp egy polgárháború-féleség miatt…!
Azt pedig, hogy a valóságban ez tényleg világ(-)háború, mi sem mutatja jobban, mint a vezényszóra elkezdődő, totális és globális (globalototális?) a nemzetiszocializmus eszköztárát kiszélesítő ruszofóbia.
Ami sem halott írót, sem a legrégibb ősfát, vagy egy gyönyörű, jellemző királykékes bundabirtokos macskafajtát nem kímél; és kész ukránnak hazudni az orosz hússalátát – legalábbis, ha ezt egy olyan NATO-csúcson szolgálják pont fel, amelyet beleszerveztek az antiputyinista világhadjáratba.
Ami azonnal semmissé kívánta tenni nemcsak a putyini rezsimet, de mindent, ami orosz. Kitörölni, eltörölni azt a nagyszerű orosz kulturális hagyatékot, ami a földrajzilag jórészben ázsiai ország lakóit mégis a kezdetektől európaivá tette-teszi. Az egyetemes európai kereszténység ezeréves, keleti skizmarendjét!
A ruszofóbia európai élharccosai pedig kik mások lennének, mint a németek? Nem véletlenül, hiszen az oroszgyűlölet abszurd, gerjesztett hullámai ismerősen diktatórikus mintázatúak, pont mint a német állami politikává emelt antiszemitizmus-ideológia és kulturkampf. És a kivitelezés pedig kommunista gyakorlatú, megint csak pont, mint a (pont utána) német állami politikává tett bolsevizmus-gyakorlat.
Az NDK működése „aki nincs velünk, az ellenünk”-fajta meghirdetett osztályharc, lágerszocializmus, amely inkább lelőtte azt, aki még börtönfallal bezárva sem volt hajlandó, átnevezett újranáci (csak közben szovjet diktálású) államépítésre adni az életét. (Pláne, hogy a németek mást sem csinálnak a porosz egység óta… hiába lett majdnem a vesztük, nem is egyszer, ők „akkor is és csak azért is” típusú állhatatosságukat nem hajlandók feladni!) Ezért riasztóan kísérteties,
A most dübörgő világháborús „antirusszizmus”, ami ezúttal sem egy csoport (oroszok) hanem a valóság ellen is folytatott fanatikus hadjárat.
Abban is hasonlít a most említett történeti extrémizmusokhoz, hogy egyébiránt látszólag semmilyen gazdasági, katonai, sőt kulturális csoportérdek(et) sem szolgál, viszont remek igazodási pont. Hogy annál inkább támogathassa az elvakult ukránpártiság terjedését, terjesztését: tendenciózusan felhájpolt érzelemekkel, és rengeteg propagandisztikus hírhamisítással; rémhírterjesztéssel, illetve a végletekig történő leegyszerűsítéssel a gonosz elnyomó, és a jóságos szabadságszerető harcáról.
ezt konfliktust, a profitszervezések globális aktorai, kitűzött nyereségük realizálása céljából mesés TOPOSSZÁ ALAKÍTják. A progresszió gyakorlatával így akarván valójában nem kevesebbet, mint a történelmet előre megírni.
A legfontosabb azonban most is arra felhívnom a figyelmet, hogy bár természetesen a népvándorlások, járványok önmagukban is elegendőek a háborúk kirobbanásához illetve vica versa. De mindig úgy, csaki egymásból következően, egyik okozza a másikat; a másik miatt jön az egyik is. És már megint azon kapjuk az eseményeket, hogy semmi közük pont azokhoz, amikhez eddig mindig közük volt. Vagyis: nem a vándorló népek, sem az otthonülő beteg népek nem kiváltó okai az orosz-ukrán hadakozásnak. Ezért nem is következhettek volna ilyen egymásutániságban, hacsak nem tervezetten, projekt-dramaturgia alkalmazásával.
Mostanra, a konkrét véres és tragikus háborús rögvalósággal betetőződvén, létrejöhetett immár a harmadik globális szuperhivatkozás is, ami a színpadot berendező, nagytőke posztmodern Shakespeare-jeit magas céljaikhoz tovább segítheti. Az elegendő számú bevándorlotatott fogyasztó immár úgy fogyaszthat annyit, ahogy ők megtervezték, s a megváltoztatott, szankciós-háborús gazdasági rendszer – saját, jól felfogott tőkeérdekei mentén éppen most árazza újra, aránytalan profitéhséggel az élethez legnélkülözhetetlenebb eszközöket, termékeket, és szolgáltatásokat.
A népvándorlás nyomában kitörő járvány és a háború: egymástól függetlenül, ám mégis célzott szerkesztettségre emlékeztető egymásutánisággal is csak arra enged következtetni, hogy az emberiség legnagyobb csapásainak jelen idejű halmozódásai: csak egy-egy drámai csúcspontok.
A pénzhatalmi centrumok posztmodern globális terpeszkedésű frígye a shakespeare-i színházi klasszikus dramturgiájának alapjain.
Hiszen az eredendően abban élni rendelt valóság vagy történelem soha nem sorjázza ezeket, így, ennyire és mindannyiunkra. Ezért még ha most nyakunkba is kapjuk, olyan érzéssel, hogy statisztaként ismerünk magunkra egy ismeretlen drámában; és kapjuk akár mintegy osztályrészül, akármit is; a világot, vagyis a színpadot mégsem kell féltenünk, lett légyen az éppen bármilyen félelmetes is. Elvégre nézők nélkül mit sem érne eme végtelen-felvonásos, egész életes színmű, az „ember kortárs tragédiája”.
További kellemes szórakozást és – jobb híján, addig is – a legjobb előadásokat mindannyiunknak!
Jónás Levente, a Pesti Hírnök