Johann Gottfried Herder német filozófus 1791-ben megjelent könyvében fogalmazta meg az azóta közismertté vált sötét jóslatát hazánk jövőjéről: „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán már a nyelvüket is alig lehet felfedezni.” A papírra vetett gondolat a mű fő mondanivalójához képest másodlagos volt; nekünk, magyaroknak viszont Janus-arcú kultúrtörténeti fordulópont. A nemzetpusztulás félelme és a tenni akarás vágya keveredett benne. Tragikus és gyümölcsöző egyszerre.
Ezt a kettősséget olvashatjuk ki a későbbi Szózat soraiból is. Nemzethalál egy részről: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.”; másrészről pedig a remény: „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Százezrek ajakán.” A tragikus jóslat nem vált ugyan valóra, de a „jobb kor” sem, és bizonyos jelek ismét aggasztóak.
A száz év múlva alkotó Ady szavai, miszerint „nekünk Mohács kell”, ekkortájt is igaznak bizonyultak. A nemzethalál félelme óriási kulturális energiákat szabadított fel, amelyek nem mellékesen a reformkor gazdasági, társadalmi változásait is megalapozták. A nyelv és a nemzet fogalmak a gyakorlatban is összekapaszkodtak: elindult az első nyelvújítási hullám, amelyet többek között Kazinczy neve fémjelez, és amelynek máig több ezer magyar szót köszönhetünk.
A magyar nemzetfogalom ma is nyelvközpontú. A trianoni diktátum után még fontosabbá vált a nyelv összetartó ereje, a határon túli magyarság számára pedig ma is létkérdés.
Gondoljunk csak a szlovák nyelvtörvényre vagy a minap történt botrányra: a magyar nyelv erdélyi apostola, Nyirő József újratemetésére, aminek apropóján megalázó aktuálpolitikai küzdelmek bontakoztak ki. Sajnálatosan nemcsak a románokkal, hanem magyar és magyar közt is. Pedig Nyirő József halhatatlan alakja, Uz Bence esete szépen példázza a szerző szellemi örökségét: a magyar nyelv jelenlé¬tét és erejét az elszakított területeken. Szimbolikus módon Uz Bencét azért rúgják ki a regény elején a román hivatalból, mert „Kisült, hogy egy szót sem tud románul”, hiába próbálkozott ravaszul a némettel, hiába füllentette a román nyelvi tudását firtató kérdésre, hogy „értőgetök”, nem tudta becsapni az „elnöklő inspektort”.

„Nyelvében él a nemzet” – mondja Széchenyi. Nemzeti karakterünk megrajzolásához e gondolatot ma is szem előtt kell tartanunk. Ennek ellenére – a nyelvész szakma és néhány népnemzeti író kivételével – nem sokat teszünk a magyar nyelv védelmében. Hagyjuk elkopni, eligénytelenedni és manapság „elangolosodni” is. Ez pedig minden nyelvhasználó felelőssége. Mondhatni, minden magyaré.
Volt idő amikor mindent magyarosítottunk. Ma nosztalgikusnak tűnhet ugyan, de maradandó eredményekkel járt.
Így lettek például a francia királyok Lajosok, a felfedezők Kristófok (Kolumbusz) vagy az írók Gyulák (Verne). De még a 20. század elején is történtek a mai fülünknek vicces kísérletek, például Immanuel helyett Manó lett a német filozófus Kant keresztneve. Ilyen példákkal megtölthetnénk eme újság összes lapját, de jól látható, hogy a mai tendenciák ezzel ellentétesek. Nem csak leírásukban, sokszor kiejtésükben is igyekszünk utánozni, mondhatni majmolni egy-egy külföldi nevet. Birkózunk az idegen szavakkal, aki elvéti, kinevetjük, de közben nem számolunk együgyűségünk súlyos felelősségével.
Jól illusztrálja e jelenséget a gyermekirodalom is. A külföldi mesék főszereplői és annak szolgalelkű, magyartól idegen fordításai, vagy „nem lefordításai” rombolják a nyelvünket. Húsz éve Roald Dahl klasszikus meséje még „Karcsi és a csokoládégyár” címmel jelent meg Borbás Mária fordításában, de néhány éve, a mai generáció számára leginkább filmként ismert történet már „Charlie” nevével fémjelzett.
A rendszerváltoztatás környékén már olvasható, nézhető amerikai „Szezám utca” is említhető. Az akkori fordítók még odafigyeltek a gyermekek tudására, de a tavaly megjelentetett részekben már nem. Így a húsz évvel ezelőtti főszereplők Bertalan, Ernő és Fa Janika, mára Bert, Ernie és Glover lettek. Pontosabban az eredeti, angol nevükön szerepelnek. Mert ma nem sikk magyarosítani. Sőt: talán ciki is Karcsi néven mesét kiadni.
A magyar nyelv védelemének, az esetleges újításoknak, a jövevényszavak magyarosításának ma is kiemelt feladatnak kell lennie. Mert lehetséges.
Jó példa erre az „internet” helyetti „világháló”, vagy a „homepage” helyetti „honlap” használata. Vitatkozni sem érdemes azon, hogy ezt az utat kell járnunk! Ellenben nem a szláv, hanem az angol nyelv tengerében süllyed el egyre igénytelenedő nyelvünk, és nehezékként húzza magával nemzetünket is.
Nagy Ervin, filozófus
fb – Pesti Hírek