Az manapság nem hír, hogy egy újabb gendert kell a világnak megismerni, csak azért, mert az Úristennek mindig akad egy aberrált barma, aki ráadásul kóros perverzióval közzé is teszi az ő új genderszelfizését. De ha ezek az embert játszó evolúciós salakanyagok ennyire mások, mert hiszen nekik külön genderezett a herketyütyürészésük, akkor miért kell nekik mégis magukat állandóan normálisnak, más normalitásnak hazudni?
Akkor miért kell kikövetelni a normális emberektől, hogy az ő egyéni abszurditásaikat azok feltétlenül normálisnak ismerjék el? Akkor miért követelik az extrémet a hagyományossal egy szintre helyezni? És akkor mire fel a „pride”, a bizarr büszkeség-marketing, akkor miért a diktált-intézményesített és kiemelt, harsány szexuális exhibicionizmus? A „pride” nevű roadshow a szexuális tömegzaklatás káros franchise-terméke, világraszóló szégyentelenség, bármilyen „családias” is, kérdem én, akkor mégis mire olyan fene büszkék?
Talán nekünk kéne valamiért szégyenkeznünk?
Igen, de nem azért, amit ők állítanak.
Hanem szekunder mód; a nyomorúságos, tragikus mentális állapotú emberek miatt, akik képtelenül szaprított nemzetközi betűszóba rendezve hirdetik azt, amit minden kor minden embere az intimitás jótékony háló-homályában tartott.
Szégyenkezünk, hogy civilizáció, kultúra, tudomány és bioevolúció minden emberi fantasztikumát beárnyékolja a barbár, elértéktelenedett, tudatlan és tanulatlan közgátlástalanság, ami engedi, hagyja, hogy szeretetet hazudjanak istentelen és embertelen dolgoknak.
Hiszen a szeretet kizárólagosan emberi és isteni dolog teremtett világunkban!
Lám, most „szerelmet” hazudik a világnak egy frusztrált hülye, kitalált és képzelt „szerelmét”: egy számítógépes grafikát mutogat, mondván, négy éve „házas” egy „kitalált karakterrel”.
A szerelem alapfeltétele egyébként, hogy csakis emberek között lehetséges.
Amiről a 38 éves Akihiko Kondo beszél, az nem szerelem, hanem szomorú kórkép. Egy szamurájkarddal ketté hasított személyiség onanizáló mániája és prostituálódása. Ha úgy tetszik, az önmagát fiktoszexualitással gender-kategórizáló japán férfi csak egy trendbe illő valósághamisító.
Talán fikcióként is csak Madách Tragédiájénak egy nagyon sötét és az eredeti műbe nagyon is illő fiktív színének utopisztikus szereplője, aki a mentális hallucinációiba belehülyülve világgá kürtöli, hogy nemet mond a valóságra és az emberekre, szerelmet és házasságot hazudik, pedig épp szerelemre, házasságra képtelen mivolta valósága nagyon is kerülendő sivárság.
És nem újabb „gender”, vagy más áltudományos keretezésű eufemizmusa a vágy posztmodern embere élvhajhász elfajulásainak.
A fiktoszexualitás lánykori nevén szexuális fantázia. Kondo kékhajú műanyag feleségfikciója egy feltupírozott guminő, elképzelt „szerelme” pedig maszturbációt kísérő érzelem-együttes.
Azon pedig nincs mit csodálkozni, hogy szép új világunknak a sokszor zárt osztályként működő országa, Japán ad otthont a „fiktoszexualitásnak” és szemérmetlen aktorának. Én senkinek nem kívánom a halálát. De az biztos, hogy főhösünknek emberhez méltóbb sors jutott volna, ha teszem azt, ő néhány évtizeddel korábban kamikaze pilóta lesz.
Persze, ez csak az én fikcióm. Fictio ego sum. 🙂
Jónás Levente, a Pesti Hírnök