Sosem értettem, hogyan létezik az, hogy valaki „magyarkodik“. Hogy „…ő ilyen nagyon magyar“, stb. Amennyire tudom, nincs egyetlen másik nyelvben sem efféle deprimáló, devalváló (leszóló) nyelvi fordulat, ami önnön magára vonatkozik.
Ma már az egymás mellett élés, a szomszédság történeti kontinensén, Európában a legtermészetesebb és mindenekelőtt humoros, és nem gyilkos a népek egymásról alkotott sztereotípiáinak használata – mondjuk így, rögös történeti előzményekkel a háta mögött. Azt hiszem kijelenthető, hogy a témához előszerettel nyúló brit televíziós humor gyöngyszemei a magyar közönséget is joggal és jól szórakoztatták.
Mellőzném most azt, hogy a kontinens hogyan járt élen a nép,- rassz,-és osztály alapú tömeggyilkosságokban, méghozzá azokat globális és ipari szintre is emelve.
Mert még ezzel együtt sem, teszem azt „németeskedik“ egy sorozatgyilkos, és nem „belga“ a jelzője a használóját rendszeresen végtagvesztéses balesetbe kerítő gépenek sem. A franciák nem bírálják a másikat franciáskodásért, és Xi elnök se tart beszédet a túlzott kínaiaskodásról…
Más népeknél nincsenek ilyen kifejezések sem egymásra, sem önnön magukra.
Amennyiben nemzetek szintjén nyelvileg akarjuk tetten érni az önkép magasabb szintű megynilvánulásait, megint idekívánkoznak jó példaként az angol humor legjobbjai, kevéssé cizellált, ám annál sokatmondóbb kontextusban:
„Demokráciában élünk, uram! Igen, Bernard, de ez brit demokrácia!“
– hangzik el Sir Humphry örökbecsű summázata az Igenis, miniszter úr! c. sorozatban.
Azok, akik a magyart magyarként humorizálják, semmilyen efféle egészséges, tiszta öniróniát nem hordoznak, mert
mindig a Merjünk kicsik lenni – mindenszarizmus – bolsevik fasisztázó ideológiai Bermuda-háromszögbe zárják a magyar nemzeti identitást.
Ez elsőre meredek állításnak tetszik, ám a legmeghatározóbb tapasztalása ennek éppen a mindenkori politikai lenyomatában érhető tetten.
Vajon mi lett volna, ha Dobó István, Kossuth Lajos, vagy éppen Kandó Kálmán, Szent-Györgyi Albert ATV-t nézett volna? Vagy Pottyondy spotokat, esetleg Dobrev-kinyilatkoztatásokat? Na és, ha Egerszegi Krisztina vagy Szoboszlai Dominik…?
Esetünben ugyanis nem holmi egészséges önkritikáról avagy bűntudatból fakadó öniróniáról van szó – amit például Ady Endre verselésében vélnek tetten érni, amire ekképp előszeretettel hivatkoznak a felütésben szereplő kifejezések rendszeres közéleti használói. Napjainkban is,
az ATV-n, Nap-keltés hangulatú posztkádári újszocik, társult frusztrátorok és szélsőliberális hisztérikák körében, az interneten pedig legfőképpen az ellenzéki influencerek működésében érhető tetten.
Tőlük kapják meg „a magyarok“ (egyébiránt ők is azok volnának, vagy mifene, hiszen csak magyarul tudnak, csak itt éltek – és sosem rosszul), a szélsőséges, nacionalista, soviniszta, kirekesztő, fasiszta, náci, stb. jelzőbokrokat,
a keresztény-nemzeti konzervatív, hagyományosan jobboldalinak mondott széleskörű társadalmi, nemzetben gondolkodva szervező, konszenzusos politika hívei.
A fentieket szokás ellenzékieknek, globalistáknak, balliberálisoknak hívni, vagy mesterkélt tükörreaktív kifejezést használva „hungarofóboknak“ nevezni. (A legkézenfekvőbb, ereedendően jó jelentésre rendelt tudományos kifejezés egyébiránt, a „hungarista” sajnos, egy életre nyilas szégyenfoltot kapott.)
A hungarofóbiát itthon képviselők, és azt nyugaton is életre hívók egyébiránt most azzal kénytelenek szembesülni, hogy
egy világ kezd mind inkább „hungarofil” lenni. Ez pedig a politika magyar oldala, most a valóság az, hogy a magyar nemzetként egy egész világnak magyar. Méghozzá a legjobb értelemben.
A fentiek elmondását pedig azért éreztem fontosnak, mert hiánypótló kifejezést ajánlok a kortárs magyar közbeszéd figyelmébe!
A nagymagyarozó, magyarkodással bélyegezni vágyókat én egyszerűen trianonistáknak nevezem.
Nem azért mert azt a 105 évvel ezelőttit ünneplik, vagy igazságtalanságának égbekiáltó mivoltát egyrész-másrészt relativizálják.
Hanem mert az újat készítik elő.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök