Apropó, asztal…! Ugye, mindannyian emlékszünk arra a bitang hosszú asztalra, amelynél Vlagyimir Putyin Orbán Viktorral, majd Emánuel Macronnal is tárgyalt? Hogyne, sok mémet is láttunk róla. És trolloskodó – humoroskodó megjegyzéseket, fáradtan igyekezvén Orbánt a „pincsikutya” szóval egy mondatban leírni. De mit is keresett ez az asztal pont ott, egy egész világ orra előtt?
Az oroszok imádják a szimbólumokat, évfordulókat és önmagában a látványos dolgokat. Tehát biztos okkal, jelentéssel, üzenetként került oda. Tudjuk azóta, hogy ez volt az utolsó csúcstalálkozói a háború megindítása előtt, és azt is, hogy az orosz államelnök ilyen esetekben rendkívül lényegre törő, célzott, stratégiai protokollkommunikációt folytat. Ha ilyenkor egy olyan asztal van épp ott, akkor ez is a közlendő része.
És mi a közlendő? A történtek fényében Putyin mémesült asztala vajon nem épp azt akarta jelezni, amit önmagában jelez? Az aránytalanul nagy távolság tartását? A távolivá vált tárgyalási pozíciókat? Az emeltebb hangerő szükségét?
Hogy ilyen az asztal és csak ilyen Macronnak és Orbánnak is, az szerintem pontosan azt üzeni, hogy nincs napirenden olyan asztal, ami például kisebb és ezért lehetővé teszi azt, hogy mögötte pont két ember aláír valamit.
Hisen diplomáciának, szigorú protokollnak eleget tesz az északi félteke legnagyobb ismert asztala így is, ahogy arra is megfelelő, hogy bármilyen javaslatot, kezdeményezést meghallgatva valami ilyesmit válaszoljon:
„Köszönöm, hogy megosztotta velem a nézőpontját. Természetesen ahogy más esetben, úgy most is figyelembe vesszük észrevételeit. Kérését egyelőre nem tudjuk teljesíteni. Meggyőződésünk, hogy hozzánk hasonlóan Önök is a béke és egyetértés megteremtésében érdekeltek. A mi lépéseink ezt tartják szem előtt és február 24-én kiadott nyilatkozatunk hűen tükrözi az orosz nép békéjének biztosítása érdekében vállalt elkötelezettségünket…”
Vagy valami ilyen semmit mondást. Egy sokatmondó asztalnál.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök