A pillanatnyi helyzet értékelése nem lehet kétséges: Ukrajna honvédő háborút vív az orosz agresszió ellen. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy az ukrán kormány hosszú időn át elfogadhatatlan módon igyekezett kiszorítani, ellehetetleníteni az orosz – és mellesleg minden más – etnikai kisebbséget. Ez a politika az orosz támadásnak csak ürügye volt, nem oka.
A valódi ok nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok kitartó törekvése arra, hogy Ukrajnában gazdasági és katonai hídfőállást építsen ki Oroszországgal szemben. Mindezt azért, hogy Oroszországot meggyengítse és végleg eltávolítsa a nagyhatalmak tárgyalóasztalától.
Az orosz vezetés idén februárban úgy ítélte meg, hogy ha nem lép, többé már nem is lesz módja lépni. Olyan kész helyzettel szembesül, amelyre már nem tud érdemben válaszolni.
A háborút Oroszország azért indította el, mert kényszerítve érezte magát erre az Egyesült Államoktól.
Hogy ez az érzésük mennyire volt jogos, mennyire játszott benne szerepet az orosz vezetés gyógyíthatatlannak tűnő nagyságillúziója, az természetesen vitatható, de az nem kétséges, hogy az Egyesült Államok vezetése számolt azzal a lehetőséggel, hogy a lépéseinek ilyen következménye lesz.
Az Egyesült Államok 1917. április 6., az első világháborúba hadviselő félként való belépése óta globális hatalomként tekint önmagára, és érdekei érvényesítését globális keretek között gyakorolja. Azóta nincs a földgolyónak olyan szeglete, amelyet az USA saját biztonsága és jóléte szempontjából érdektelennek tekintene. Vezetői azonban az első világháború után történelmi jelentőségű felismerésre jutottak:
országuk politikai és anyagi érdekeit nem egy gyarmatbirodalom költséges fölépítése szolgálja, hanem a termelő kapacitások feletti kontroll megszerzése minél több országban.
Ez a gyakorlat már a XIX. század során kialakult. A Mexikóval 1846 és ’48 között vívott háború lezárása és a délnyugati területek, Texas, Arizona, Új-Mexikó, Nevada, Utah és Kalifornia megszerzése után az Egyesült Államok lett a történelem első nagyhatalma, amely, noha megvolt hozzá az ereje, nem törekedett más országok bekebelezésére. Ehelyett minél több országban gazdasági-pénzügyi befolyást igyekezett szerezni, többnyire sikerrel. Rohamosan növekvő katonai potenciálját pedig arra használta és használja ma is, hogy a világ többi országait visszatartsa ennek a befolyásolásnak a megkérdőjelezésétől.
Az USA vezetése a világot kisebb-nagyobb erőközpontok rendszerének tekinti, és a célja egyértelműen az, hogy a sajátjához mérhető erőközpont sehol se jöjjön létre, vagy ha már létrejött, szűnjön meg erőközpontnak lenni.
Hatalmas gazdasági erők, óriásvállalatok támogatják ezt a törekvést, de az egésznek a mélyén nem a pénz áll, hanem a biztonság elveszítésétől való félelem. Az Egyesült Államok vezetése és jelentős mértékben a közvéleménye is meg van róla győződve, hogy ha nagyobb katonai és gazdasági erő jönne létre, mint az övék, az pusztán a létével is országuk biztonságát veszélyeztetné. Ráadásul
az amerikai világszemlélet központi eleme, hogy ők a demokrácia és a szabadság legfőbb őrei, felfogásuk szerint tehát az USA gyengítése a demokrácia és szabadság gyengítése egyben. Ezért az Egyesült Államok, a Föld országai között egyedüliként, jogot formál arra, hogy a potenciális versenytárs létrejöttét bármilyen eszközzel megakadályozza.
Latin-Amerikával nincs különösebb dolguk, itt de facto birtokon belül vannak (Monroe elnök: Amerika az amerikaiaké). A szubszaharai Afrika nem erőközpont, az arab világ megosztott, a szénhidrogének felett az USA különböző szövetségi rendszerekkel, időnként direkt katonai beavatkozással kontrollt gyakorol. Európát, különösen a brexit óta, az USA nem veszi komolyan. (Kissinger: Kit kell fölhívnom, ha Európával akarok beszélni?)
Amerikai szemmel viszont fenyegető erőközpont Oroszország, és egy másik, egyelőre kevésbé fenyegetőnek tűnő Kína. Az USA globális politikájának középpontjában ennek a két erőközpontnak a gyengítése áll, hogy ne legyenek képesek kihívást intézni az USA hegemóniája ellen.
Kína nehéz ügy, Oroszország azonban a Szovjetunió összeomlása után olyannak tűnt, amelyet viszonylag csekély erőfeszítéssel le lehet végre venni a nagyhatalmi sakktábláról. A jelcini ámokfutás, Oroszországnak az 1990-es években lezajlott kirablása, az orosz vagyon nyugatra menekítése az USA-nak sem állt érdekében, a putyini konszolidáció viszont, feltéve ha a megkisebbedett és legyengült ország az új politikai, gazdasági és katonai keretek között marad, elfogadhatónak tűnt.
Oroszország azonban a gazdasági megerősödésére támaszkodva hamarosan hozzálátott ezeknek a kereteknek a szétfeszítéséhez. Az Egyesült Államok válaszul egyebek mellett pozíciói kiépítésébe kezdett Ukrajnában. Az ukrán belpolitikában 2004-től váltakozó sikerű harc kezdődött az oroszbarát és a nyugatos irányzatok között, amely a 2013–14 telén lezajló úgynevezett Euromajdan-tüntetések eredményeképpen a nyugatos irányzatok győzelmével végződött.
Oroszország válaszul 2014 tavaszán megszállta a Krímet, és ezzel Ukrajna egyértelműen egy klasszikus nagyhatalmi játszma sakktáblája lett. Közvetlenül a Krím megszállása után Oroszország mozgósított a Donbasszal határos területein. Magában a Donbaszban fegyveres felkelés tört ki, szakadár oroszbarát köztársaságok alakultak. A tűzszünet a 2014 szeptemberi minszki megállapodással jött létre.
Az ezt követő viszonylag békés nyolc év során az Egyesült Államok megerősítette pozícióit Ukrajnában, a nyersanyagforrások, iparvállalatok és földterületek feletti kontroll megszerzéséig növelte befolyását az ukrán gazdaságban. Több mint jellemző, hogy a korábbi amerikai alelnök, jelenleg elnök Joe Biden fia a 2010-es években az ukrán gazdaság befolyásos szereplője lett, akinek az ottani ügyeiről ma is alig vannak hiteles információk. Az USA emellett erőteljesen támogatta Ukrajna azon törekvését, hogy az ország csatlakozzék a NATO-hoz.
A nagyhatalmi sakkjátszma folytatódott.
A küzdelemnek ebben a szakaszában az Európai Unió legalábbis kétarcúan vett részt. A Krím annektálása miatt különböző gazdasági szankciókat fogadtak el Oroszország ellen, közben viszont, elsősorban Németország, továbbra is kereskedtek Oroszországgal, és a már meglévő északi gázvezeték mellé megépítették a másodikat is, hogy a német gazdaság még több olcsó orosz gázhoz juthasson. A legkevésbé sem meglepő, hogy az Egyesült Államok mindent megtett azért, hogy ez a második gázvezeték ne épüljön meg, és ha már megépült, ne lépjen működésbe.
Utólag egyértelműen igazolható, hogy az amerikai vezetés 2022 kora tavaszán számolt az orosz támadás lehetőségével, és úgy tűnik, hogy nem is volt ellenükre, a háború által előállott helyzetet alkalmasnak gondolták Oroszország meggyengítésére. Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter ezt április 25-én, a háború kitörését követően egyértelműen meg is fogalmazta:
„Oroszországot olyannyira meggyengültnek akarjuk látni, hogy ne tudjon olyan dolgokat megtenni, amilyeneket Ukrajna megszállása során véghez vitt.”
Ebben a konfliktusban az Európai Unió a háború kitörése óta csak sodródik anélkül, hogy az események menetére bármilyen befolyása volna. Oroszország a gázellátás révén kivételesen erős zsarolási potenciál birtokába jutott, amelyet Európa csak a saját gazdaságának súlyos károsítása árán képes ellensúlyozni. Ma úgy tűnik, hogy télen Ukrajnán kívül egyetlen világrész fog fázni: Európa. És nemcsak a lakossága, hanem az ipara is, amely már rég nem a versenyképesség megőrzéséért, hanem a puszta működésért aggódik.
Az Egyesült Államok szemszögéből az európai energiaválság nem több járulékos veszteségnél. Azt a céljukat, hogy Oroszországot meggyengítsék, részben el fogják érni, mégpedig azzal, hogy hosszú időre leválasztják Európáról.
Ennek a folyamatnak a haszonélvezője azonban Kína lesz, amelynek dinamikusan fejlődő ipara valósággal éhezik az orosz nyersanyagra és energiára, és most meg is kapja azt. Ahogy Európa felé kiépültek a több ezer kilométer hosszú olaj- és gázvezetékek, ugyanúgy India és Kína felé is kiépülhetnek. Bizonyára már épülnek is. Lesznek vezetékek, utak és vasutak, Oroszország Európa helyett Ázsia beszállítója lesz.
Ami Oroszországot illeti, hiába a hatalmas terület és az egyelőre szintén hatalmas katonai potenciál, ha nem indít el technikai forradalmat, előbb-utóbb alárendelt szerepbe kerül. Nézzük a számokat. Kína lakossága közel másfél milliárd, Oroszországé ennek a tizede, 150 millió. Kína GDP-je évi húszezermilliárd dollár, Oroszországé ennek a tizede, kétezer milliárd. A két ország lakosságszáma és összesített gazdasági teljesítménye éppen úgy aránylik egymáshoz, mint Németországé Ausztriáéhoz. Ha Oroszország tovább alszik, nem kétséges, hogy hosszú távon a kettő közül melyik lesz a domináns szereplő.
Talán nem véletlen, hogy a Trump-kormányzat Kínát tekintette az első számú kihívónak, és Oroszországgal a kapcsolatok normalizálására törekedett. Ez ma nincs így, a Biden-kormány célkeresztjében Oroszország áll, amely a reményeik szerint most éppen az ukrajnai háborúban égeti el az erőforrásait.
Azzal kezdtük az elemzésünket, hogy Ukrajna honvédő háborút vív az orosz agresszió ellen. Ám szemlátomást azért vívja ezt a háborút, mert a sok évtizede zajló nagyhatalmi sakkjátszmában a felek most éppen itt jelölték ki a legújabb megütközés helyszínét.
A háborúnak akkor lesz vége, ha a nagyhatalmak kezet nyújtanak egymásnak a tragikus sakktábla fölött. Nem úgy tűnik, mintha erre hamar el akarnák magukat szánni.
Bencsik Gábor
demokrata – Pesti Hírek