Ha az USA vermet ás, az egész világ esik bele…A hidegháborúnak nevezett kétpólusú (bipoláris) szuperhatalmi egyensúly a hidegháború végével megszűnt. Úgy tűnt, az USA vezetésével megszűnt a harmadik világháború veszélye, ami nukleáris holokauszt rémével fenyegetett. A hidegháború vége óta eltelt harminc év mérlege, az USA egypólusú nagyhatalmi globális működésének eredménye: három kontinensről kiáradó népvándorlás, száz éve nem látott világjárvány, világháborús európai hadszíntér, pénzügyi-gazdasági recesszió. És új globális nagyhatalmi rendeződés, hogy egy új egyensúly jöhessen végre újra létre – senki ne várjon a most előttünk zajló eseményektől zökkenőmentességet.
Ez most az amerikai álom valóságos vége…!
Az Egyesült Államok szemszögéből nézve a világban minden stratégiai lehetőség lett főleg azután, hogy a nagy hidegháborús vetélytárs, a Szovjetunió és varsói szerződéses rendszere 1991-ben széthullott. Katonailag az addig „csak” legerősebb USA mindenkinél erősebbé vált. Pénzügyileg a történelmi, amerikai banki dereguláció hihetetlen növekedést hozott, az amerikai tőke és profit korábban nem látott globális mobilizációja könnyedén segített hídfőállásokat teremteni a volt szovjet szféra országaiba, valamint a harmadik világ sok – szintén a korábbi szovjet érdekszférába sorolt – országában. Politikai-gazdasági-kulturális győzelmét szimbolizálta a leomló berlini fal, amely az európai kommunista diktatúrákat is maga alá temette. Ezt az USA saját és rendszere győzelmének könyvelhette el, egyszersmind magától értetődő missziós célt teremtve meg.
Mivel az „usások” eleve meg vannak győződve arról, hogy ők a legjobbak, az amerikai típusú szabadság és a liberális szabadságjogok pedig mindenki által áhított minta, most nem esett nehezükre mindenek felett érvényesíteni akarni saját liberális demokratikus hegemóniájukat.
A most napjainkban újra sokat emlegetett Francis Fukuyama a történelem véget értét látta ebben a kilencvenes évek eleji helyzetben, és tudat alatt pedig mindannyian világszerte mélyen felsóhajtottunk: nem lett atomháborús harmadik világháború, túléltük a hidegháborút. A szovjet szuperhatalom vértelenül múlt ki, és a nyugati győztesség automatikusan a morál, a jó ügyek, a helyes úton járók szerepét kezdte betölteni. Az USA tehát egyszerűen a győztes és igaz szuperhatalom, méghozzá egyes-egyedül…!
E szemszögből nézve pedig harminc éve elsősorban három geopolitikailag körvonalazható kihívás került az amerikai külpolitikai aktivitás látókörébe.
Az első, a Közel- és Közép-Kelet Bush-doktrínának is nevezett kétgenerációs projekt (apa-fia elnökség) az olajkapitalizmus és a nyers katonai agresszió tévében követhető násza volt.
A híradásokban demokráciaexportként emlegetett műveletek, amelyek során szétzilálták a teljes észak-afrikai, valamint közel-és közép-keleti muszlim államokat, sok helyütt az évtizedes kiszámíthatóság és béke (=diktatúra) helyébe anarchiát, polgárháborút, terrorizmust (=demokrácia) hagyva. Az arab tavasz sehol nem köszöntött be.
Elindult viszont több millió – főként fiatal férfi – migráns Európa irányába. Azt kell tudni, hogy az alsóbb fokú civilizációs kóddal bíró jövevények be voltak tanítva arra, hogy ellenőrizhetetlen legyen személyazonosságuk.
Azt pedig nekünk kéne felfogni itt Európában, hogy a „munkanélküli segély” nekik azt jelenti „pénzt kap, aki nem dolgozik…!”
Úgyhogy megérkezett Európába a terrorizmus is, szörnyű nyilvános kegyetlenséget honosítva meg patinás régi városrészekben Londontól Bécsig.
A legbájosabb, hogy a magára maradtan elszabadult USA a liberalizmus zászlajára hivatkozva a saját szabadságeszméjét tette fő ideológiává azzal, hogy arra mindenki vágyik – az észak-afrikai berberek, a szíriai szunniták, vagy az afgán tálibok mind-mind. Mindenki szabad akar lenni: és arra a szabadságra vágynak, amit az amerikaiak értenek alatta.
Ez doktríner és egyértelműen expanzív külpolitika, elindítója pedig a 9/11 esemény-együttes.
A második súlyponti globális projekt maga Oroszország, amely egy csipetnyi hagyományos személyi kultuszt is kölcsönözve épp 9/11 idejére talált újfent magára, egy tehetséges és ambiciózus titkosszolgálati ex vezető irányítása alatt. Tény, hogy akkor a közeledést komolyan vevő Putyin felvetette Oroszország NATO-csatlakozását, illetve fokozott módon támogató partnere volt a terrorizmus elleni globális küzdelemnek…
A NATO a Szovjetunió megszűnése után elsősorban a volt Varsói Szerződés országait vette fel soraiba, és ezek az országok kerültek sorra az Európai Unió bővítése során is. A Baltikum, Kelet-Közép Európa és a Balkán országai keleti bővítések, vagyis stratégiai alapvetések miatt az oroszok inkább semlegesként vagy szövetségesként szerették volna látni pl. Litvániát vagy Romániát.
Itt is az ismert gondolatbálvány érhető tetten: a liberális demokrácia természetes civilizációs út, a jó, a követendő: ezt tolták a nyugatiak keletre, nemzetközi gazdasági intézményrendszerekkel (ld. EU) valamint fedett műveletekkel előállított „színes forradalmakkal” (ld. Majdan).
2008-ban Bukarestben a NATO deklarálta: Grúziát és Ukrajnát is szívesen látja soraiban. Az erős kezű vezetést kapott Oroszország időről-időre egyértelművé tette-teszi most is: Moszkvában nem lesz színes forradalom, Kijevben pedig nem lesz tovább CIA-lerakat, bohóckormánnyal.
A képet épp az USA hármas számú fő külpolitikai irányvonala szabja át. Kína. Az évezredes kultúrájú, homogén és gazdaságilag a végtelenségig terhelhető ázsiai munkatársadalommal a terv az volt, hogy a világgazdasági szervezetekbe való belépéssel, a kínai gazdaság külső megrendelések által való felpörgetésével a globális nyugati rendszerek szolgálatába állítják. Ez a terv sem jött be, sőt: a legfrissebb hírek szerint katonai és űrfejlesztések terén a kommunista Kína szintet lépett a kapitalista Nyugathoz képest.
Az, hogy Kína nagy lépés előtt áll, sőt ugrásra kész, hogy fellépjen a szuperhatalmi egyensúlyi játékba jól mutatja az orosz-ukrán háború kapcsán tanúsított „passzív”, ám annál üzenet értékűbb magatartása – most először vált bizonyossá, hogy nem lehet kihagyni a globális hatású geopolitikai játszmákból, és ezt Putyin használta most jól ki.
Az USA szempontjából kevéssé kritikus, hogy az oroszoktól indul Európa életben tartó vezetéke, amin az olaj és a gáz érkezik. Felerészben ebből van világítás, meleg otthon, működő munkahely. Ennek leválasztása, vagy működésének ellehetetlenítése másik forrásfelhasználás előzetes biztosítása nélkül elképzelhetetlen. Mivel most éppen ilyen „elképzelhetetlen” forgatókönyvek sokasodnak az EU asztalán, az USÁ-tól eredő képtelen szankciópolitikai dömping formájában, globális forgatókönyv kezd kirajzolódni, amely ráadásul túlmutat az USA ismert, több évtizedes „jószolgálati missziós” tevékenységén.
A nagy cégek, különösen a nagy energia és pénzügyi vállalatmonstrumokkal nem is történhetne profitábilisabb változás, mint egy ár többszöröző szintű árrobbanás!
A harminc évvel ezelőtti állapotokhoz képest, a felbomlott egyensúly amellett, hogy USA hegemóniát hozott, egy még aggasztóbb tendenciát tárt elénk. Az USA a hagyományos birodalmi globális játszmáival akarva-akaratlanul, de elterelte a figyelmet egy, a történelemben még sosem látott jelenségről.
Az egyes államok fölé látványosan hálózatosodtak a globális multicégek, amelyek egyenként is erősebbek sok országnál.
A globális multicégek pedig nincsenek alkotmányos keretek közé szorítva, nem vonhatók felelősségre, és a humánum helyett a profit vezérli őket: a gép logikája az emberi belátás helyett.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök