A több mint 135 napja tartó háború mind fizikailag mind lelkileg megviselte az emberek többségét. Akik itt maradtak, azért, akik meg elmentek, azért őrlődnek. Mikor lesz már vége? – sóhajtjuk remény és bizonytalanság váltólázától gyötörten.
Ezt kérdezi a vérben-izzadtságban ázott katona, aki nem tudja, hogy vajon hazatér-e élve. A reszketve imádkozó anya, aki várja, hogy a fiát újra átölelje… A görcsbe rándult gyomrú feleség, akinek épp most vitték el a férjét a frontra. A homlokát ráncoló orvos, aki már a sokadik amputációt végzi. A katona a csatatéren, aki hajnalban fülsiketítő robbanásra ébred. A harci zónában rekedt, ivóvíz nélkül maradt lakos, aki hetek óta nem látott napfényt. A belső menekült, akinek odalett a háza, és hónapok óta hánykolódva, idegen helyen hajtja álomra a fejét. A külföldön (túl)élő, aki már haza szeretne jönni. A hadköteles korú férfi, aki rettegve bujkál, mert képtelen lenne fegyvert fogni. A kisgyermek, aki reménytelenül számolja, mennyit kell még aludni, hogy ne csak virtuális puszit kapjon az édesapjától.
Mikor ér már véget ez a hidegrázós rémálom – morgolódik magában a megkeményedett tenyerű sírásó, aki ma már a hatodik gödröt ássa Ungváron. Az önkéntes, aki már számtalan könnyáztatta arcú embernek adott vizet Záhonyban. A határőr, akinek már több tucat kétségbeesett tekintetű fiatalt kellett visszafordítania. A híradós, aki rezzenéstelen arccal próbálja beolvasni a háború újabb szörnyűségeit. Az újságíró, akinek már lázálmai vannak az efféle hírek megírásától.
Nap mint nap töprengek magamban, mintha lenne bárki a földön, aki választ tudna adni arra, hogy mikor tesznek már pontot az öldöklés végére? Mikor kapjuk vissza az igazi életünket, mikor lehetünk újra nyugodtak, mikor múlik el ez a nyomasztó, szorongó, bizonytalanságot árasztó érzés belőlem?!
Összerezzenek, mert olyan, mintha azt suttogná az Isten: még egy kicsi, és mindennek vége itt lenn…
Simon Rita
kiszo – Pesti Hírek