Ma már közhely, bár még mindig illetlen dolog erről nyíltan beszélni, de Amerika kettős szerkezetű, van egy nemzetállami talapzat, és erre épül rá az amerikai világbirodalom.
Az adósságplafon kifejezés az Amerikai Egyesült Államok pénzügyi rendszerének egyik legkritikusabb mozzanatára utal. Arra, hogy
ha a szövetségi költségvetés deficites, akkor a kongresszus felhatalmazása kell ahhoz, hogy a kincstár a hiány fedezésére adósságlevelet bocsásson ki.
Ez most már több mint egy évszázada többnyire automatikus aktus, hisz ennek hiányában az USA technikailag fizetésképtelenné válna. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor az ezzel kapcsolatos kongresszusi szavazásnak drámaian nagy tétje van, és ez a mostani helyzet ilyen, nagyon ilyen.
A lejátszástechnikai felszínen ez tehát egy pénzügytechnikai automatizmus, ám ahhoz, hogy a mostani dráma érthetőbbé váljon számunkra, le kell ereszkednünk a dolog mélyebb rétegeibe. Ma már közhely, bár még mindig illetlen dolog erről nyíltan beszélni, de
Amerika kettős szerkezetű, van egy nemzetállami talapzat, és erre épül rá az amerikai világbirodalom. Ez a birodalom azonban nem a fizikai térben különül el a nemzetállamtól, hanem a szimbolikus hatalmi térben.
Formálisan csak egy törvényhozó és végrehajtó intézményes rendszer van, és ezen belül csak egy költségvetés, és ezen belül „van jelen” a birodalom. A nemzetállami adminisztrációba van „beépítve” a birodalmi állam, ezt szokás deep state, vagyis mélyállam néven említeni. Az amerikai külügyminiszter személye például gyakran elég gyenge és jelentéktelen figura, mint most is, és egy jelentéktelennek látszó helyettes államtitkár kormányokon átívelő mindent meghatározó szerepe, mint például Victoria Nuland esetében jól jelzi a nemzetállami adminisztrációba „beépített” mélyállam óriási hatalmát.
Még bonyolultabb a helyzet a költségvetés esetében, mert a nemzetállami költségvetésben jelenik meg a birodalmi finanszírozás egész rendszere is, ám van egy nagyon kényes elem. A birodalom kiadásai a költségvetés meghatározó elemét jelentik, melyek között első helyen a birodalmi katonai gépezetet működtető, most már csaknem ezermilliárd dolláros kiadás áll. És a költségvetésnek kell lemondani azokról a bevételekről, amelyek a birodalmi pénzhatalmi rendszer, a Big Tech, a Big Pharma, vagyis a meghatározó „amerikainak látszó”, de valójában világbirodalmi technostruktúrák extraprofitját növelik.
A birodalmi hatalomgazdasági komplexum globális térben szerzett hasznai viszont értelemszerűen nem jelennek meg a költségvetés bevételi oldalán, így a költségvetés mondhatni „abstart” deficites. Valahogy úgy kell elképzelnünk ezt a rejtett hatalomgazdasági mechanizmust, hogy
„nálatok a költség, nálam a haszon”.
S mivel a felhalmozódó deficitek egyre nagyobb mértékben növelik az államadósságot, és az így növekvő államadósságért fizetendő éves kamat most már ezermilliárd dollár felett van, így az öngerjesztő örvénylésként viselkedő rendszer egyre vészjóslóbb irányba halad.
A most aktuálissá váló adósságplafon-emelés drámaiságát több fontos tényező emeli eddig soha nem látott szintre.
A közvetlen ok a háború, ami ukrán–orosz háborúnak látszik, de valójában az amerikai birodalomnak egy Ukrajna nevű ország területén kiprovokált, Oroszország elleni proxy háborúja. A háború egyrészt most már százmilliárd dolláros nagyságrendű többletkiadás a birodalom számára, másrészt a szankciókkal és embargókkal lerombolt globális együttműködés roncsoltságából adódó bizonytalanság inflációs spirálja az amerikai jegybank szerepét betöltő FED-rendszert is kamatemelésre ösztönözte, ami szintén tovább növeli a költségvetés hiányát.
Ráadásul a birodalmi számítással szemben a the Rest, vagyis a világ Nyugaton kívüli része nemcsak hogy nem támogatja egyértelműen az amerikai birodalom destruktív stratégiáját, hanem éppen arra használja ki a birodalom beszorított helyzetét, hogy kinyilvánítsa függetlenedési szándékait. Mindez egyre látványosabban mutatkozik meg abban, hogy vonakodik megfinanszírozni a birodalom rohamosan növekvő adósságait, ami eddig automatikusan abban nyilvánult meg, hogy bármilyen alacsony hozam esetében is megvásárolták az amerikai államkötvényeket. Az ebből adódó dráma mutatkozik meg abban, hogy
az amerikai állam csődkockázati mutatója soha nem nőtt ilyen döbbenetes gyorsasággal, mint éppen most.
Halmazati büntetésként kell szembenézni azzal is, hogy az amerikai társadalom (a nemzetállami talapzat) elég lehasznált, instabil állapotban van.
Az alsó középosztály (a „munkásosztály”) reálbérei az ötven évvel ezelőtti szinten stagnálnak, kritikus állapotban van a világ leghatalmasabb gazdaságának fizikai infrastruktúrája, és megszégyenítően alacsony, sőt csökkenő a születéskor várható átlagos élettartam.
Az adósságplafon ügyében most kibontakozó látszólag belpolitikai csata tehát nem a szokásos rituális civakodás, és az eredmény most sokkal bizonytalanabb, mint valaha is volt. Mindkét nagy párt evidens módon a birodalom szolgálatában áll, de mind a kettő uralmi elitjei azt is érzik, hogy a globális hatalmi rendszer titokzatos harmadik szintje leváltani készül az amerikai birodalmat, és egy ilyen komplexitású helyzet elbeszélésére már nincs elbeszélési módjuk. Ráadásul ha volna is ilyen adekvát narratíva az amerikai választópolgárok döntő többségének nincs olyan reflexív viszonya a helyzethez, ami lehetővé tenné e narratíva értelmi befogadását.
Egyvalami biztos, rövid időn belül valamilyen egyezség kell ahhoz, hogy a konfliktus ne provokáljon ki az egész világot megrendítő globális láncreakciót, ami ebben a világháborús helyzetben beláthatatlan következményekkel járna.
Rászakad-e a birodalmi plafon a nemzetállamra?
A szerző közgazdász