Eredendően ősjobboldali, hagyományosan nemzeti politikai elkötelezettségem megérte, hogy az elmúlt évtizedekben a kormánypártok előtt más pártokra is szavaztam. Az az igazság, hogy ezt ugyanígy elmondhatja magáról egy barátom is, azzal a különbséggel, hogy ő eredendően ősbaloldali, hagyományosan nemzeti politikai elkötelezettséget nélkülöző szavazatokat adott le – nagyon más pártokra, mint én. Nem kérdés, hogy mindketten a magunk módján a legjobbat akarjuk – de jutott-e valaha jobb sorsa magyar hazánk, a „baloldal” által? Mit is jelent nekünk az, hogy baloldali?
Vajon mit jelent Magyarországon a baloldaliság? Voltak baloldali pártok, baloldali politika Magyarországon? Balliberálisok voltak-e azok, akik magukat így nevezték? És helyes-e a jelenlegi roncsellenzéket baloldalinak, liberálisnak nevezni?
Miután Magyarországon sajátosan nem jutott soha érvényre semmilyen mérsékelt, centrális baloldali politikai erő sem a dualizmus idején, sem pedig a két háború között, aközben viszont az erőszakos szélsőbaloldali diktatúra pedig kétszer is. Mindig az aktuális nagy háborút követően,
az első háború utáni 133 nap proletárdiktatúra, és a második háború utáni negyven év kommunista pártállamiság nyomán, a magyarság baloldaliság-élménye alapvetően, mélyen és teljes joggal gyűlöletes.
Egyszersmind a magyar baloldal, a diktatúrás baloldaliság, teljes híján volt azoknak a hagyományos, nyugat-európai, baloldali ünnepelt „értékeknek”, amelyeket mi csak hírből ismerhettünk, mert aközben a szovjetizált, kelet-európai, baloldaliság kényszerünnepelt „értékeit” kellett, hogy nyögjük… Valójában az első nyugati balos érték, a szolidaritás, amint átjutott a vasfüggönyön, zajos, de vértelen társdalmi forradalomba torkollva mindjárt le is bontotta azt.
Tehát nem véletlen, hogy amikor a felbomló Monarchia nyomán, az afölött a győztesek éppen tort ülő, Európa-elosztása idején a kontinensen a szovjet bolsevik forradalmat követően, 1919-ben elsőként épp hazánkban volt Tanácsköztársaság, az csak rontotta hazánk abbéli nemzetközi vesszőfutását, ami Trianonhoz vezetett.
És az sem véletlen, hogy aztán amikor a baloldaliság, másodszor is erőszakos hatalomátvételben jutott uralomra hazánkban, újfent nyílt, moszkvai szolgalelkűséggel alkotva állampárti kommunista diktatúrát, az hazánkban mindenki mást megelőzve, fegyveres felkelésbe és szabadságharcba torkollt. Ötszáz éves rutinja volt már eddigre a magyarnak, a szabadságát vívni-harcolni-kiverekedni kénytelen, s bár egyedül vívtuk szabadságharcaink, a legyőzőink sosem voltak képesek minket egyedül legyőzni…. Birodalmak kellettek mindig, ahhoz.
Ahogy birodalom kellett a kommunista diktatúrát magáról levető, önmagára lelő 1956-os magyar szabadságharcnak is, hogy leverve lehessen… A magyar szabadságélményt, amely mindig is a nemzet, és nem az egyén szabadságában öltött testet, a szovjetizált baloldal taposta el. Annak az eltaposott indítású negyven évnek azonban, sajnos nem eltaposás vetett véget, hanem kerekasztal-tárgyalás. A kommunista állampártiságból ekkor lett liberális baloldaliság.
Akkor, amikor a magyar nemzet is megélhette végre szabadságát, rendszerváltott pluralizmussal gyakorolva saját jogon szuverenitását,
az utódpártiságban baloldaliság kezdett testet ölteni, nem sokkal azelőtt, hogy a liberális, kommunistaellenes eszményeket hirdető politikum, az eszményeket felváltó hatalom gyakorlatában, a kommunistákhoz egyszerűen hozzáaljasult.
Ekkor született meg az az ideológiai szörnyszülött, amelyet csak a hatalomvágy ilyen bizarr, mohó frigye hozhatott létre: az országveszejtő MSZP-SZDSZ kétharmadát, „balliberálisnak” ismerhettük meg.
A „balliberális” azonban, sem baloldali sem liberális, sem ezek keveréke nem volt. Ahogy azóta sem.
A balliberális, egy nyugatról hazacsatornázott üres és csúsztató vádzuhatag, dogmatikus rágalomhadjárat volt a nemzeti, keresztény, polgári politikai oldal ellen. Most sem más.
Nem véletlen, hogy pár demokratikus választás után
csak vergődik a balliberális örökség, az állampárti utódpártiság, és a vele összekacsintó újnemzetköziség, folyamatosan és végzetesen a maga bűnös, nemzetrontó minőségietlenségébe ragadva.
A balliberális jelentése időközben pedig tényszerűen is megmutatta: a korábbi diktatúra elnyomó politikai gyakorlatának örökösei, képtelenek demokratikus gyakorlatra akkor is, amikor például ellenzékben kellene helyt állni, akár ha csak választási képviseletet, de balról is ellátni igyekezni… Ez lenne a helyes, demokratikus politika, amire először lehetne joggal (akár büszkén) mondani: baloldali. Erre azonban ezeknél nincs tapasztalat, ezért épp ezeknek, ilyen soha nem is lesz.
Hogy miért ragaszkodnak, e sosemvolt baloldaliak mégis, a baloldalisághoz önkifejezésükben és politikai artikulációikban? Mert ezzel az állampártiság óta demokratáknak hazudhatják magukat – miközben
demokratikus jelenlétük a demokráciában csak folyton egyharmados ellenzékiségre ítélt, választói büntetésvégrehajtásnak értelmezhető, esetükben.
Mindenesetre ezért sem helyes, vagy politikailag korrekt liberálisnak, vagy baloldalnak nevezni ezeket, akiket manapság szoktunk. Márcsak azért sem, mert amit most a leghaladóbbak, progresszív varázsszóval illetve bizarr működésük, hazudnak baloldalnak, az még annyira sem az.
A mai nyugati baloldaliság (woke), a szélsőbaloldali totális államideológiánál is szélsőségesebb valami: minden értéket nélkülöző felfogás, amely értéktelenít egyformán embert, vallást, családot, nemzetet, puszta minősége a bármilyen érték tagadása és relativizálása: lásd akár a férfiak szüléshez való jogának megszavazását, vagy azt, hogy Gyurcsány őszödi, hazugságról szóló beszédét igazságbeszédnek mondják…
A hazai baloldali, balliberális ellenzék, a nemzetellenzők nem a politikai bal, a politikai jobbbal szemben! És
a „bal-oldali”, náluk nem a baloldaliságot jelenti, hanem a bal, esetükben valójában sokkal inkább, a „balsors” rövidítése.
Azt a tényt, hogy mégis a „bal” a helyes jelző rájuk nézve, talán nem is véletlen, hogy pont a magyar Himnusz – úgyis aktuális – és nagyon is idevágó sora magyarázza meg nekünk: „Balsors, akit régen tép…”.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök