Az Európai Unió, miután sorra felvette a posztkommunista államokat, méghozzá közös akarattal és immár majdnem a teljes európai kontinensre is kiterjedt, valahogy mintha megtorpanni látszott volna. A korábbi hidegháború alatt megálmodott gazdasági közösség – a világháborús emlékezetű generáció idején – ígéretesen látszott szavatolni a békét oly módon is, hogy a kölcsönös gazdasági-kereskedelmi könnyítések intézményesítésébe fognak. Ez az intézményesedés az említett országok csatlakozása után teljesedett ki, ahogyan azok a gátló, megoldatlan problémák, adottságok és érdekütközésekből fakadó anomáliák is, amelyek mind jobban rámutattak a mélyben húzódó problémákra.
Unióként vallott sosem tapasztalt kudarcot Európa,sosem tapasztalt következményeket teremtve. Ha így megy tovább, csak az Unió marad, Európa pedig elvész. Elukrajnásodik.
Az új egyesülési hullám után más lett az Unió. Észak-dél, nyugat-kelet: pénzügyi, gazdasági egyenlőtlenségek; a nyugati országok nemzeti érdekei keleten uniós irányelvekként, közös felelősség, – és tehervállalásként jelentkeztek. Az agyelszívás ismert jelenségén túl a „kézelszívás” (vagyis már nemcsak a tudományos szféra, hanem mindennemű kétkezi munkalehetőség) nyugatra vonzotta a megélni itthon alig tudó fiatalokat, szerte Európában rendezetlen maradt az őshonos kisebbségek kérdése…
Habsburgos időkre, vagy a gyarmattartói nyugatosság korára emlékeztető árnyék borult térségünkre.
A FRISSEN KIBŐVÜLT EU JÓ SOK MEGOLDANDÓ BELSŐ PROBLÉMÁVAL LÉPETT AZ ÚJ ÉVEZREDBE.
Mindez azonban tudomásul volt véve, hiszen természetesen minden uniós polgár élvezi a közös alapok biztosította előnyöket, a vámszabadságot, a szolgáltatás és munkaerő szabad áramlását; a központi források biztosította infrastruktúra fejlesztéseket, és egyszerűen azt, hogy egy igazolvánnyal bejárhatjuk a békés Európát, amely eleddig csak erőszakos birodalmi egységesítések nyomán vált – időszakosan – egységessé.
ÁM NEMSOKÁRA KÍVÜLRŐL IS PROBLÉMÁK JÖTTEK.
A meglévő, lokális kihívások tetejébe globális kihívások kezdtek sokasodni, méghozzá történelmi léptékűek.
Az elmúlt húsz évben globális pénzügyi válság, globális népvándorlás, gazdasági migrációs nyomás, koronavírus járvány, újabb gazdasági válság, megugró szociális kiadások, munkanélküliség, és most a váratlan orosz-ukrán háború.
Ezek nyomán beláthatatlan geopolitikai, katonapolitikai és gazdasági következményekkel kell már most számolni, amelyeket csak súlyosbít, az angolszász nyomásra folytatott oroszellenes szankciópolitika és a hirtelen előállt fegyverkezési igény jelentette források előteremtése.
Anélkül, hogy a részletekbe mennék, ismert tény, hogy a fenti kihívások egyikére sem volt képes az Unió egységes, eredményes választ adni.
A problémák kezelése a nemzetállamokra maradt.
Ez leglátványosabban a pandémia alatt igazolódott be, az első maszkvadász fürkészek és portyázók kiküldésétől az oltásprogram befuccsolásáig. Az európai közösség kudarcai legdrágább bizonyítékául az Európában bűnöző és segélyes életmódra berendezkedett széles migránstömegek és no-go zónák szolgálnak. És legtragikusabb fejleménye az iszlám agresszív fundamentalista erőszakhulláma, a terrorizmus és annak áldozatai.
A szomszédban zajló globális harc lokális proxi háborúja hirtelen rámutatott: az Unió így nem működhet tovább. A működés alatt működtetést kell érteni, ami az Egyesült Államok tobzódását jelenti az Európát be,- és feláldozó kisajátításokban.
Európa csak az önsorsrontásban tör egységre, az önfeladás és kiszolgáló magatartás, amit az USA diktálhat, bizonyítja, mennyire nincsen európaiság az uniós amerikai barátságban.
EZ AZ UNIÓ AHELYETT, HOGY BÁRMINEMŰ VÉDELMET ÉS ERŐT JELENTENE TAGJAINAK, KISZOLGÁLTATOTTÁ, VÉDTELENNÉ, GYENGÉVÉ TETTE-TESZI AZ EURÓPAI ORSZÁGOKAT.
Hát az meg hogyan lehet, hogy egyedül NATO tagságunk adhat védelmet? Hát nem európai országok dicső hagyománya volt világokat uralni? Hát nem európai műfaj a világháború? Az volt. De Európa a szerb-horvát háborúval sem tudott már mit kezdeni.
Európa harcképessége szinte nulla.
Az EU védelmi képessége pedig mínuszos (az angolok kilépésével már elrettentő atom ütőerő sincs – a franciák doktrínális okokból nem számítanak. Most még az állandó elérhető fegyver- és utánpótlás képességek is elvesztek, füstölgő hamukupacokká lettek ukrámn szántóföldeken… Sőt, már eleve: maga az európai ember sem harcképes, nem volt katona, és nem tud még fegyvert se kezelni. (A játékkonzol nem az.) Igaz, hogy a német hadsereg legalább transzvesztita főtiszttel büszkélkedik.
Európa nem önfenntartó.
Sem energia, sem élelmiszer szempontból. A fogyasztási cikkek jórészt a globális hálózatokból érkeznek, saját termelése ki van szolgáltatva afrikai, ázsiai nyersanyag-szállításoknak. Ezen nincs mit csodálkozni, Európa a lehető legagresszívabban, évszázadokon keresztül az Európán kívüli világból kiszivattyúzott erőforrások és alapanyagok és ezek termelte óriás haszon ötvözetére épült. Ebből mára csak a legutóbbi maradt meg. Ha a szankciós szőnyegbombázás kiteljesedik, és Kína is szankciókkal lesz revolverezve, akkor konkrétan semmi nem lesz Európában egy darabig, maximum online európai parlamenti közvetítések.
Európa lemaradt.
Minden tudomány területen és a kutatás – fejlesztés minden ágában. Az európai innováció halvány részeredményekkel bír a világ dübörgő technológiai forradalmában.
Európa világban betöltött szerepe egyfajta csicskadiplomáciává züllött, amely teljes mértékben az USA kiszolgálója.
Mint Unió, nem is értelmezhető karakter a nemzetközi diplomáciai térben (nem is lehet, hiszen a közös feltételek eleve hiányoznak); pedig jó példa lehetne az ideális uniós működésre, a V4-ek egymástól teljesen független, autonóm minőségű szövetsége, amely a közös érdekű ügyekben ölt testet, és pótolhatatlan, gyümölcsöző gazdasági együttműködés a kovásza. Minden ellenkező irányba mutató történés ellenére is, egyelőre…
IGAZSÁG SZERINT EURÓPA MÉG MINDIG AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ HAGYATÉKÁVAL KÜZD.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK