Világháború, világháborús veszély, gazdasági világháború, harmadik világháború küszöbe… Mindennap halljuk, és nem megnyugtató, hogy e tragikus világ-leírások nélkül is, minimum ilyen megfogalmazásban fenn áll a kérdés.
Kinek a békéje, kinek a rendje vet véget, a békétlenségnek és a növekvő rendetlenségnek?
„Új világrend van kialakulófélben”
– mondják, magyarázatképpen és jelentőségteljesen – úgymond.
- De mit jelent ez?
- Jelent ez egyáltalán valamit?
- Nézzük: van rendje a világnak? Vagy csak volt, de majd most lesz új? Vagy nem volt eddig, és most meg lesz?
- Vagy csak egyszerűen: új lesz?
- A régi lesz új, vagy valami tök új lesz? Vagy volt, van és lesz is, mindig és újra, új? Ki tudja, igazából, hogy mit jelent ez: az új világrend?
- És hogyan lesz rend? Valaki(k) által, akkor ki(k) rak(nak) rendet?
- Most akkor egyébként rendetlenség van? Vagy csak rendtelenség (vagyis rend nélküliség)?
- És az új rend, az rendes rendszer lesz? Vagy rendkívüli?
„Kialakulófélben…”
Egyelőre egyvalami, egy nagy (világ)háború van „kialakulófélben”.
És, ha ez az új rend, maga a növekvő háború, rendkívüli bajban vagyunk. Ha pedig a háború „csak” az, ami kialakítja az új világrendet, akkor is bajban vagyunk, de korántsem rendkívüli bajban, hanem csak a szokásos, rendszeres bajban.
A fentiekben nem én játszottam a szavakkal, hanem a történelem játszik az érzéseinkkel, reményeinkkel és félelmeinkkel.
Az ismert és jegyzett európai történelem háborúk folyamát mutatja, meg-meg szakítva azokat háború nélküli időszakokkal. Ezeket nevezhetjük békének is, de nevezhetjük háborút követő, vagy a következő háborúra készülő időknek is.
És ha ezt belátjuk a kontinensünk, sőt glóbuszunk történelmének évszázados, hovatovább évezredes visszatekintései mentén, úgy lássuk csak be korunkra tekintve is, bármilyen kemény is ezt – békésnek mondott korunkban – itt, Európában most kimondani.
Most csak száz évre tekintsünk vissza! Hogyan is történt akkor?
Nagyon erős számadatok és tények igazolják, hogy a lokális birodalmi Németország, egyesülvén két generáció alatt átrendezte az európai (napóleoni) erőviszonyokat, és globális versenytársává lett a globális birodalmi Angliának, méghozzá, egyáltalán nem globális birodalom létére.
A technológia evolúciós szintű robbanása, a nagyarányú fejlesztések ismeretlen módon felerősítették a folyamatokat: mindössze két ország ipari termelései vetélkedhettek immár az egész világ ellátásán!
Nemsokára a világ ellátása dönti úgyis majd el, az ipari termeléseket és táplálja pontosan ugyanazt a vetélkedést.
1914-ben ugyanis „kitört” a Nagy Háború. A „világháború”. Ami birodalmakat semmisített meg, ám országokat, országaikat nem, sőt új országokat is rajzolt. „Békeszerződésekkel” meg „Népszövetséggel”.
A négyéves, minden korábbinál nagyságrendekkel nagyobb pusztítás nem úgy ért véget, hogy totálisan megsemmisült volna egyik, vagy másik fél. Csak a harcoló felek végeláthatatlan, állóháborús állapotát lökte át a holtponton a tengerentúli támogatás. Ennyi elég volt, hogy 1918 végén „győztessé” tegye az antant szövetséget, és
ez az oka annak, hogy a valóságban csak fegyverszüneti egyezménnyé lettek az ún. „békeszerződések”. Amelyek – mindössze a három-négy győztes nagyhatalmat tették elégedetté.
Ez a szűk, régi rendeket idézte, a régi európai hatalmak világrendjét, amely – az USA kivételével – majd’minden más vesztes, sőt győztes (!) kárára rendezte el magának az akkori világot.
És már nem is hallatszott a négy éves lövészárok sírhalom folyton vígasza:
„Hogyha egyszer véget ér, biztosan nem lesz több háború…!”
1914 novemberében ás 1918 novemberében is ez volt a végső érv arra az egyszerű, milliók ajkára fagyott kérdésre, hogy
„Mi most akkor miért halunk itt meg, mondd csak?”
Válasz nem érkezett,
helyette már a kérdést is hazaárulásnak minősítette,
az 1939-ben (1937-ben) kitört második világháború. Ami úgy volt második világháború, hogy a Nagy Háborúnak, a világháborúnak második aktív időszaka volt. Ha valaki ezt kétségbe vonja, nézegesse annak a vasúti kocsinak a képét, amelyet a francia kapituláció színhelyéül, a korábban abban kapitulálni kényszerült német, egy emberöltővel későbbi revansként használt.
Ez, az 1945-ben lezárult második szakasz az álló háborús szakaszt követő, mozgó háborús szakasz volt, ezúttal ugyanis az emberi, anyagi erőpróbán túl, a technológiai hadviselés szkanderharcában is, le kellett nyomni Németországot és Japánt. Az első fenyegető német fejleményt követően, egy generáció múltán már a kihívást megint a német és már a japán erősödés együtt jelentette, a régi globális maradvány-birodalom Anglia, és a születőfélben lévő globális birodalom, az Egyesült Államok számára.
Ezúttal minden megmaradt birodalom is, ezek országai is, de majd minden más ország is megsemmisült. Azok is, amelyek aktív harcban részt sem vettek.
Ezúttal, Berlinben írták alá a német kapitulációt, és nem Franciaországban.
Ezúttal, amerikai nehézbombázók, atombombákkal öltek meg két nap alatt több civilt, mint amennyire teljes amerikai katonai összveszteség rúgott, a teljes háború ideje alatt.
Ezúttal, az USA és a Szovjetunió már tízszeres civil tömeget gyilkolt, az USA pedig egyébiránt úgy, hogy majd egyetlen civil amerikai áldozatot sem veszített.
És ez csak a kezdete volt valaminek, az USA hadviseléseinek sajátos trendjét legitimálva. Az USA, ezt a szintű civilgyilkolásos háborút műveli. Mind a mai napig, és jóllehet a Szovjetunió utáni, mai Oroszország nemkülönben, ám a tízszeresen nagyobb nagyságrenddel dolgozik az USA ilyen, civil- tömeggyilkos, háborús gyakorlata.
A négynek hazudott két győztes, tehát két táborba rendezte az új világot, és az első, Nagy Háború a (második) Nagy Háború után Sok Kis Háborúként folytatódott, azzal a renddel, hogy mindig ugyanaz a két fél, folyton egymásnak feszülő hadakozása volt a háttérben. Véget ért hát, az ismert, európai nagyhatalmi világrendezés!
Szuperhatalmi, vagyis a hatalmak feletti világrenddé eszkalálódott az, ami 1914-ben az európai központi-gyarmati, vagyis régi világrend megsemmisítésére kirobbant.
A két szuperhatalom e bipolárissá harcolt világrendjének alapja a tény lett, hogy nukleáris arzenálokkal magasodtak mindenki fölé. (És magasodnak ma is, most is!)
Hidegháborúvá szelídült hát gyorsan a világháború – fogalma, ám nyilvánvalóan egy másodlagos, kevéssé egyértelmű jelentéstartalommal: nem azért volt hideg a hidegháború, mert nem volt forró, (vagyis aktív, konkrétan harcoló), hanem
azért volt hideg ez a háború, mert messze voltak a forró háborúk… nem ért el a forróság a hidegháborút beszélőkhöz, hisz világszintű volt. Hideg-világháború, vagy hidegháborús világháború.
Ekkor is csak újra, ugyanaz a háború folytatódott, ami 1914-ben „kitört”, hogy aztán megint „kitörjön”. Egy háború, mint ezernyi vulkán… A vulkán, a háború is, ha egyszer kitört, épp így szunnyadhat is.
És nem is aludt ki, csak kihűlt… Az 1945 utáni, új kétpólusú világrend korszakát valóban jobban írja le a hidegháború fogalma, mint a (béke) rendje.
A hidegháborús szakasz az első állóháborús szakasz globális lövészárkait ásta ki, de a második, mozgó háborús szakasz minden eleme is ott volt.
Évtizedekig.
Afganisztán példája a legpikánsabb tükre annak, hogy globális szinten köszönt vissza, a lövészárokba szorult állóháborús hadviselés. Nem Afganisztán, az ország volt az oka annak, hogy a Szovjetunió után az Egyesült Államok is ugyanúgy járt; vagyis majd’ hiábavalóan harcolt meg, túlontúl sok emberi és anyagi áldozatot, méghozzá a legkevésbé fejlett országok egyikében. Hanem az a tény, hogy a támadó szuperhatalom erejét a védekezők mögé álló, másik szuperhatalom tette minden esetben próbára.
Ilyen volt a koreai háború is. Ilyen volt a vietnámi háborúk sora is. Részint a délszláv, balkáni háború, és teljes egészében ilyen a mostani orosz-ukrán háború is.
És a terrorizmus elleni háború? Az is a száz éves világháborúzás része, méghozzá a béke utolsó végső, mindenhol és mindig felbukkanó vétójaként táplálva a Nagy Háborút.
Talán véletlen, talán sorsszerű, hogy épp száz évvel, 2014-ben tört ki a mostani, oroszok és ukránok közötti háború, amely kilenc évvel később, már nagyon hasonlít az első világháborús szakaszra. Ez a hasonlatosság azonban biztosan nem véletlen, sem sorsszerű. Annál inkább
mintaszerű, vagy rend szerint visszatérő: az első szakasz állóháborúzása, száz éve nem tapasztalt iszonyú harcászati jelensége.
Oroszország területéhez képest, valójában akár egész Ukrajna területét érintő harcászati mozgás is, csak állóháborúnak tekinthető, hát még a valódi, 1915-16-17-es nyugati frontot idéző napjainkban vívott (Ypres, Verdun, Somme, Passchandale, stb.), végeláthatatlan csatázások (Mariupol, Bahmut).
Az ukrán gátrombolások, az oroszok ellenségként való démonizálása, valamint a dezinformációs özön, eszünkbe juttatja az angolok, németek, amerikaiak korábbi, második aktív szakaszban folytatott hadviselését.
Az, hogy az első, történelmi jelentőségű, globális volumenű energiaterror-cselekmény nyomán, amely felrobbantotta az Északi-Áramlatot, egy végeláthatatlan partizán,- és terrorista tevékenység szabadult el?
A terror elleni háború, a hidegháborút felfüggesztő geopolitikai átmenet világháborúzása volt.
Amely most szintén megjelent – öngyilkos merénylők nyomában, a csőgyilkos merényletek korát hozva el!
- A most zajló, szankciós-embargós dömping?
- A jó nevében gonoszt kiáltó kölcsönösség?
- Az antirusszizmussá fajult, ruszofób-össztársadalmi jelenség nyugaton?
- És a világ egyensúlyát és és új, többpólusú rendjét kikövetelő, új utas nyugaton kívüliek egymásnak feszülése pedig?
Mindegyik a hidegháborús szuperhatalmi centrumbázisokból, kettéosztott globális rend proxi,- és helyettesítő háborúinak szakaszát idézi. Újra dúl hát a hidegháború is, az első és második világháború is, együtt a terror elleni háborúval:
Ki meri tagadni ezek után, hogy világháború nem lesz, hanem van, és nem most tört ki, hanem jó száz-egynéhány éve?
A világháború, az egy, Nagy Háború, tehát száz éve folyik. Száz év után, most már főleg azt a nagyon is emberi, ám
sajnos minden alapot nélkülöző elvárást érlelve bennünk, amely az új világrendtől végre nem megint világháborút vár, és nem világháborútól vár végre új világrendet, hanem csak új, világbékét vár. Végre, valahára.
Ezúttal tehát:
ne a világháború legyen a világ új rendje,
és ne világháború szüljön ezúttal, az új világrendnek békét!
Az senkinek sem békéje ugyanis.
Az csak a világháború szünete.
Vagy még az se.
Jónás Levente, A Pesti Hírnök