Békét nem lehet nyerni, háborút igen!
A Szovjetunió és az álatala vezetett kommunista tömb felbomlása után egyértelmű volt, hogy az a fenyegetés, amely a hidegháborús évtizdek alatt a két szuperhatalom vetélkedését kísérte, elmúlt. Az USA és az általa vezetett NATO győzelemként könyvelte el a nagy keleti óriás bukását, és azt a legtermészetesebb módon kihasználva, rögtön terjeszkedni kezdett, mivel a szovjet tömb jónéhány tagja ösztönösen a nyugatias, demokratikus, és a Nyugathoz katonailag is tartozni akarók közé tartozott.
Ugyanígy hatott az új, egy-szuperhatalmi rendszer, a most már helyesebben globális Délnek hívott országok körében is, az eleve nyugati érdekeltségeken túl, ahol a szovjet befolyás megszűnt, akár akarták, akár nem, az USA vezette nyugatos befolyás került annak helyére.
Bár a Szovjetunió mind fizikailag, mind ideológiailag semmivé lett, az annak bázisául szolgáló, otthont adó Oroszország csak megrogyott. Az USA prosperált, Európa is új lendületet kapott, begyógyítván a kettészakítás okozta hidegháborús sebeit, elvileg előremutató egyesülési folyamattal. A technológiai, és gazdasági innovációk uralkodóvá váltak, a globalizmus kora egyértelműen beköszöntött, ígéretes lehetőségekkel a közhelyszámba vett „szép, új világ” felé haladva. Azonban a világ jó része, amit „fejlődőnek” illett titulálni, mindebből semmit sem érzett.
Mindez még a huszadik században végbement, ám
a legtöbb, huszadik századi hidegháborús konfliktusforrás megoldatlan maradt. És még valami megmaradt: a hidegháborús hozzáállás.
Nemcsak a volt gyarmatosítók gyarmati szemlélete maradt meg a 21. században is, hanem az a szuperhatalmi működés is, amellyel az USA előtte is, a gonosz ellen, a jó nevében, az elnyomás ellen a szabadság nevében, és a diktatúrák ellen, a demokrácia nevében küzdött. A hidegháborús új jelenség, a nemzetközi terrorizmus is megmaradt, globális terrorizmussá nőve ki magát. És megmaradt pl. az ENSZ is, hogy ugyanolyan impotens módon létezzen, de sose működjön.
Az ezredforduló azonban néhány új körülményt is hozott. A globális lendület helyzetbe hozott néhány új szereplőt a globális porondon:
Kína, és Oroszország ugyanis, ha nem is trónkövetelő, de a trónt korlátozó nagyságúra nőtt fel az USA mellé.
Különösen látszik ez az elmúlt években. Ráadásul éppen akkorra, amikorra kifulladt az USA globális-unipoláris lendülete, 2001. szeptember 11-ét követően – vagy legalábbis kifulladni látszik.
A hidegháború egyik tipikus hadszíntere az olajkánaán Közel – Kelet volt, a legősibb, legfundamentálisabb és leggyilkosabb emberi ellentétek egyikét hordozva, és fenntartva azt, harcos-állami szinten kifejezve.
Az arab-izraeli szembenállás ugyanis, a hódító Allah és a bosszúálló Jahve nevében is zajlik, több ezer éves hivatkozási pontokkal.
Ez egyszerre feloldhatatlan és megoldhatatlan, az elmúlt száz esztendő tanúsága szerint, a részt vevők nem képesek sem politikai, sem katonai megoldással lezárni a konfliktust. Nem véletlen, hogy a szóban forgó terület, amelynek Jeruzsáleme a három világvallás szent városa, a nevével ellentétben, a legkevésbé sem békés. Ahogy az sem, hogy történelme túlnyomó részében egy birodalom igazgatásába tagozottan kellett, ekképp békére kényszerítetten élnie, például egy jeruzsálemi zsidónak egy jeruzsálemi arab mellett. Legutóbb az oszmán-török, majd a brit birodalmiság idején.
A hidegháborús szuperbirodalmak az államalkotó cionizmust eszközül véve, a konfliktust proxiként használták, korlátok közé szorítva.
Izrael mai államisága már egy olyan globális birodalmiság korára esik, amikor szuperhatalmak hidegháborúja után globális hatalmak szembenállása jön. Egy olyan birodalmiság új korszaka, amit még nem ismerünk. A bizonytalanság ez esetben a biztonság hiányát is jelentheti, ugyanakkor a szereplőkre tekintettel megjegyzendő, hogy az atomkorszak nem ért véget a hidegháború korszakának a lezárultával.
Ám mégsem emiatt eszkalálódott véres és fegyveres csapássorozattá napjainkban, az izraeliek és palesztínok ellentéte. Az utóbbi évtizedekben, hidegháborútól függetlenül az USA közel-keleti poltikája nyomta rá a bélyegét a Közel-Kelet politikájára.
Az USA által kreált helyzet-együttes rajzolja meg most is a pályát a közel-keleti terrornak és háborúnak, amit pedig most is, az USA az energiaforrások kisajátitásának követelménye alá rendel – hiszen a hidegháborúból maradt meg szintén, a petrodollár globális elszámolási rendszere is, vagyis az USA globális gazdasági hatalmának egyik sarokköve, amelyet azonban most először fenyeget monopol pozíciójának elvesztése.
A pozícióit pedig az USA eddig a történelemben mindig fegyveres erővel védte meg, akár valóban támadás alatt álltak azok, akár nem. Az USA győztes filozófiája békében nem működik: Békét nem lehet nyerni. Háborút igen. Legyen bár hideg,- vagy proxi-, vagy terror-ellenes az a háború…
Az USA így, a sajátos kortárs nemzetközi szövetségesi viszonyaival nemhogy békét nem hozott a Közel-Keletre, hanem igazából örökös háborúzásra ítélte az ott élőket.
Bipoláris, unipoláris, vagy multipoláris világban, mindegy.
A megoldás valóban egy új világrendben érhető el, valamilyen olyanban, ahol az USA háborús-eszkalációs győzni vágyó nemzetközi magatartását megzabolázthatják más szereplők, véget vetve egy egyébként igen erőszakos trendnek, amelyben az USA fennállása óta mintegy 200 saját háborút kezdett, ám békét egyetlen más háborúba sem vitt.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök