Ha ezt az írást elolvassátok, érteni fogjátok a Kádár-rendszer lényegi hazugságát és a Kádár-nosztalgia lényegét. Mert ez a fotó egy „tökéletes trükk”, még akkor is, ha a tüzet kérő mozdulat akár őszinte is lehet.
A képen Kádár Jánost, azaz
„a munkásembert látjuk, a közülünk valót, gondjaink megértő orvosát, aki »meg tud bocsátani« (annak, akit élve hagyott), akiben bízhatunk és akire számíthatunk, hiszen láthatóan ő is bízik bennünk és számít ránk – legalábbis akkor, ha nincsen gyufája.”
Néhány napja volt szerencsém interjút készíteni N. Pál József irodalomtörténésszel, akivel Papp László profi karrierjéről, illetve
arról beszélgettünk, hogyan akadályozta meg a Kádár-rezsim, hogy a világbajnoki címért bokszolhasson.
A szerzőt azért kerestem meg, mert több írását olvastam, és igen sokat tanultam azokból, talán Zelei Miklóstól olvastam hasonlóan összetett, lényeglátó elemzéseket.
József később a figyelembe ajánlotta egyik régebbi írását, amely még a kilencvenes években jelent meg az Új Forrásban. Zseniális szöveg, „elvileg” egy a Kádár-korszakot bemutató fotóalbum kapcsán készült recenzió, de valójában sokkal több: N. Pál József sebészi pontosággal, szórakoztató stílusban mutatja be a rezsim lényegét. Most egy rövid részletet közlök belőle, amely tulajdonképpen egy ismert, ikonikus fotó „elemzése”.
Nyilván nem azt a fotót találtam most meg, illetve csatoltam a szöveghez, mert Kádár „túlságosan” ősz rajta, másrészt nem parázsról kéri a tüzet. Ha viszont így van (és ez egy későbbi fénykép), akkor igencsak megszerethette ezeket a jeleneteket.
De inkább olvassátok el az említett szöveg-részletet:
N. Pál József: Mégis befejeződött? – Gerő András Pető Iván:Befejezetlen szocializmus (részlet)
„Kádár János 1961. december 1-jén Csepelen, a munkásosztály fellegvárában eljátssza az egész korszak tudatnyomorító hazugságát talán leginkább kifejező jelenetet, mégpedig úgy, hogy őszintén spontánnak tűnjék az egész. Megáll az egyik esztergályos mellett – gondolom, jól elbeszélgetnek – aztán tökéletesen kiszámított dramaturgiával tüzet kér a »szakitól«, csak úgy parázsról (!) persze, hiszen az egyszerű munkásemberek ezt így szokták.
A »szerencsésen lekapott« jelenet akkor lesz teljes, ha azt is tudjuk, hogy az akasztásokkal csak négy hónapja fölhagyó diktátor ezen a napon – talán csak egy órával e »meghatóan bensőséges« pillanat előtt – ejtette ki a száján először az »új világ« talpkövének szánt mondatot: »aki nincs ellenünk, az velünk van«.
A munkásembert látjuk, a közülünk valót, gondjaink megértő orvosát, aki »meg tud bocsátani« (annak, akit élve hagyott), akiben bízhatunk és akire számíthatunk, hiszen láthatóan ő is bízik bennünk és számít ránk – legalábbis akkor, ha nincsen gyufája.
Ebben a fényképben és a híres mondatban egyszerre sűrűsödik össze a hatalom behízelgően agyafúrt manipulációja, a kádári társadalom – túlélési kényszerből is fakadt – önelégülten boldog együgyűsége, s e szétszálazhatatlan jelenségek vakságot okozó következménye: az »aki dolgozik, az itt boldogul« kisemberi tudatának személyiséget és közösséget egyként roncsoló illúziója, amellyel segítettük bebetonozni a bűnben fogant hazug rendszer hatalmát.”
Terveim szerint egy hosszabb részletet is publikálok itt belőle. Érdemes.
fb – Pesti Hírek