Szomorú valósága dicső múltú országunknak, hogy vezetői sok száz éve – kevés kivételtől eltekintve –, a mai napig folyton külhoni rendszerekbe illesztvén, igazítván uralkodnak rajta. Idegen nyomást segítségül hívva tartják függésben az országot, gyengeségben a hazát, cselédsorban a népet. Mind a mai napig. Kinek az igazsága vezette hazánkat?
Igazság kelet és nyugat határvidékén: ezeréves
A történelem rendes szokása szerint időről-időre igazságot szolgáltat népek és korok felett. Népek, államok jellemzője, hogy van azonosságuk és közös célokra szerveződve élnek. Országuk, saját rendjük és saját igazságuk is van. Ezek az igazságok és egymással való vetélkedésük szabott irányt végső soron a történelem menetének: e logika mentén pedig maga a történelem népek, államok igazságai harcának történetéül is felfogható.
Mi hát a helyzet Európa e sokszínű Kárpát-szegletében? Milyen igazság győzött itt a harmadik évezredre? És hol van a magyarok igazsága az új világrendben? Vajon Magyarországnak a huszadik század végére mennyi jutott beteljesíteni saját igazságából? Milyen más igazságok állták útját a magyarság szándékainak? És kiknek az igazsága szabta meg hazánk sorsát Európában?
E kérdéseket számba véve elgondolkodtató, hogy jellemzően mely népek és országok, mely külhoni igazságok mentén kellett hazánknak az útját járni. Jöttek-mentek a korok, egyvalami azonban változatlan maradt: a Kárpát-medencében minden körülmények között tartották magukat a magyarok. Pedig sokszor ugyancsak erősen kellett tartani magunkat Magyarhonban. A Kárpátok ölelését élvező ország elhelyezkedése miatt mindig a nyugat és kelet felől jövő erők, törekvések és hatalmak összecsapásának színhelye volt, folyamatosan fenyegetve az újabb háborúk, elnyomás és szolgaság rémével hol innen, hol onnan.
Sokat háborúztunk, nem önszántunkból.
Azt, hogy Magyarország nyugati orientáltságú, és a nyugathoz (Európához) kell tartoznia, már Géza fejedelem és első koronázott királyunk, Szent István egyházválasztó döntése és államszervezése kijelölte. Egyértelmű lehetett a kelet felől érkező magyarok számára, hogy Európa nyugati felének államrendje és a keresztény eszmekör az, ami Európában sikerre viszi a népeket és országokat teremt. Őseinknek pedig ország kellett.
A Kárpát-medence ideális hely volt a letelepedésre, valamint a gyarapodásra.
A régi tapasztalat szerint, míg a Kárpátoktól keletre vándorolva „zsákmányolták” az életet, addig azt nyugaton a letelepedett életmódnak köszönhetően egyhelyben maradva építették, gyarapították. Ezt támasztja alá az, hogy a rabló-portyázó-zsákmányoló nomádokból rövid időn belül a magyar király alattvalóivá szelídültek eleink.
Azonban később maga a történelem is igazolta e láthatatlan választóvonal létezését: a Kárpát- medence éppen fekvésénél fogva lett célpontjául mind a keleti hatalmak Európára törő zsákmányszerzéseinek, mind pedig a nyugati hatalmak hazánkat ostromló, hűbérúr-jellegű nyomáskényszerének. Tehát már a kezdetektől fogva kétfelől, „kétfrontos” támadásnak volt a magyarok országa kitéve. Ez meg is szabta további sorsunkat.
Nyugatról királyok, keletről hódítók jöttek: magyar örökség
Az Árpád-ház kihalása (1301) után a nyugat-európai Anjouk, majd Luxemburgi Zsigmond következtek, és már 1439-ben volt Habsburg királyunk is (Albert, 1437-39). Hunyadi Mátyás országlásától eltekintve 1301-től nem volt magyar származású királya Magyarországnak: az idegen származású uralkodóházak – Hunyadi Mátyás erős magyar államának időszakától eltekintve – mind idegen földről jöttek. Bár az ország virágzott, e tény mégis végzetesnek bizonyult az ország jövőjére nézve. Amellett, hogy 1301-től fogva hiányzott a nemzeti uralkodó, ráadásul a trónutódlás folytonossága sem volt biztosított: volt olyan három év (1437-1440), hogy azon belül három európai dinasztia is megfordult a magyar trónon!
1526-tól megszűnt a területi és állami szuverenitás.
A keleti oszmán expanzió hatására az ország és az alattvalók darabokba szakadtak, és százötven évig vívták frontharcukat saját hazájukban, saját birtokaik védelmében – idegen úrnak. Kevés vigaszt jelentett, hogy hála a Habsburgok dinasztikus termékenységének, legalább a folytonosság biztosítva lett (egészen 1918-ig). A hosszas szomszéduralom ugyanis szükségszerűen cselédsorsba taszította a Habsburg királyoknak a trónt igen, de országot már nem ajánló magyarokat, ám nem volt mit tenni. A török kiűzése után a legyengült, megfogyatkozott Magyarország, Erdélytől elszakítottan Habsburg tartományi státusban kényszerült tovább élni.
Fél évezred önállóság után Magyarország egy birodalom része lett – fél évezredre.
A Habsburg birodalmi szemléletű vezetéssel szemben a huszadik századig több, nemzeti alapon szerveződött nagyszabású szabadságharc és ellenállási mozgalom is kibontakozott, jelezvén, hogy a magyarok hosszútávon nem kérnek a rész-státusú tartományi létből. Ezek mindegyike az ország függetlenségét és önállóságát célozta meg; ám mindegyik bukásra ítéltetett – leginkább a nemzetközi események, hatások, összefogások és beavatkozások miatt.
Bár történelmi szabadságmozgalmaink vezéralakjai sajnos csak hullócsillagoknak bizonyultak, mégis az általuk megteremtett magyar szabadság-hagyomány nemzedékeken átívelő, büszke örökséggé lett az egyre kiterjedtebb nemzetközi hatalmi vetélkedés szorításában vergődő országnak.
A Habsburg-éra alatt az utolsó ígéretes kísérlete a magyarságnak az önállósulásra, az 1848- 49-es magyar szabadságharc nem egyszerűen az ország függetlenségért indult meg: el kellett űzni az idegen vezetést, és modern magyar nemzetállamot építeni.
Szorított az államforma: királyság helyett köztársaságot! Szorított a gazdasági berendezkedés: feudális viszonyok helyett polgári viszonyokat! Szorított a hatalmi rendszer: idegen rabság helyett hazai szabadságot! Szorított az idegen arisztokrácia: idegen urak helyébe magyar polgárokat!
A tét tehát nagyobb volt, mint első látásra gondolnánk. S valóban.
A szabadságharc bukásával végérvényesen elodázódott a reformkori haza felemelkedési lehetősége. A hosszútávú feudális függőség, a birodalomba tagozódás torz, büntető- formájú fenntartása az európai polgári fejlődés korában hazánk súlyos lemaradását, a gazdasági-társadalmi korszerűtlenséget predesztinálta.
1867-ben megtörtént az ún. kiegyezés, vagyis a két ország közötti alá- fölé rendelt viszony helyett kvázi partneri jogú társakká történő alakítás, a regnáló hatalom erő-, és irányítási fölényének deklarálása mentén. El kellett fogadni, mert ekkor már vészesen sürgette hazánkat is a haladás kényszere.
(Ha tudta volna Deák, mi lesz a vége, nem húsvéti cikket, hanem gyújtó hangú forradalmi kiáltványt írt volna 1865 tavaszán…!)
A dualizmus és a Habsburg ortodoxia tehát kiegyezett saját birodalmiságával, hazánkat továbbra is „császári és királyi” létre kárhoztatva. A Monarchia ilyen formájú képtelen továbbélése nemcsak a lemaradást tartósította, hanem olyan végzetes folyamatoknak engedett teret, amelyek utóbb a magyarságra nézve tragikus kimenetbe torkolltak. Mert a még mindig elodázott önálló magyar nemzeti érdekérvényesítő képesség hiányában hazánk a többi állam szemében továbbra is egy egzotikus és vadregényes tartomány maradt.
A világ igazságai: világháború, világbéke
A XIX. század második felében a technika, a kommunikáció és általában a tudásipar fejlődése és világméretű terjeszkedése már lavinaszerű volt. A tudományok embere már nem volt Isten és az állam szolgája (alattvaló), annál inkább a fejlődés mindenhatóságában hívő modern, öntudatos egyén (polgár). Sorra leomlottak a régi rend társadalmi, gazdasági, kulturális falai.
Eszmeforradalmak pergőtüzében születtek meg mindannyiunk jogai, ugyanakkor ugrásszerű volt a gazdasági-technikai fellendülés. A XIX.-XX. század fordulójának emberei világszerte hihetetlen optimizmussal és sikertudattal ünnepelték nap mint nap találmányaik, felfedezéseik gyümölcseit. Az újdonságok áradata oly szédítően hatott, a birtoklás pedig oly annyira megrészegítette az univerzális emberiséget, hogy e kor nem véletlenül viseli magán a filozófus Nietzsche szentenciáját: „Isten halott.”
Valóban. Az új világ univerzális embere a mindennapokban kezdte elveszíteni vallásosságát, vagy a keresztény értékeken alapuló ideákat. Az életének közösségi dimenzióját egyre jobban elveszítő egyének a hitüket Isten állandósága és örök igazságai helyett saját magukba, közös céljaikba, valamint a fejlődés folyton változásába vetette. A természettudományok és az (később utópisztikusnak bizonyult) természetfilozófiák diadalmenete letarolta az ezeréves korlátokat, igazságokat és szokásokat. Új, egyetemes igazságok léptek a világban a régiek helyére: immár elképzelhetetlen volt például, hogy Európában újra keresztény vallásháborút vívnának.
Vívtak helyette világháborút. Kettőt is.
A régi igazságok helyébe új, univerzális igazságként a mindenható szabadság: a világszabadság (világbéke) igazsága monopolizálódott, mégpedig a világuralom (világrend) igazsága által. Hiszen a világháborúkat is a világbéke nevében vívták. Történeti távlatból levonhatjuk a következtetést: a XX. században új, minden eddiginél nagyobb felosztásába fogó, glóbusz szintjére emelkedő hatalmak új, minden eddiginél nagyobb eredményeket produkáltak. Ám az új, világszintű vetélkedések és törekvések világában a konfliktusok is újak, világméretűek lettek.
A legtöbb ember (s köztük a magyar is) csak 1918-ban eszmélt erre. Az új, „világháború” világégést okozott. A – korábbi háborúkhoz képest rövid idejű, – négyéves háború hadszínterei nem olyanok voltak, mint a megelőző háborúké. A „nagy háború” kevéssé nagyszerű stratégákról vagy zseniális haditervezéssel megvívott nagyszerű csatákból állt.
Annál inkább az ipari méretű emberirtás négy hosszú évig tartó „vérszivattyú” -folyamának bizonyult, világméretű hadigépezetek által működtetve. A koronázott uralkodókat háttérbe szorító népfelségi államok, mint öntudatos gazdasági óriások, évekig számolatlanul küldték kíméletlenül a hazafiakat a vágóhídra. Majd végül az is kiderült, mire volt jó a világháború: világbékére. A győztesek békéjére. A győztesek pedig jól eligazították a vesztesek dolgát – és egyúttal az egész eljövendő huszadik század dolgát is.
A globális sodrásban rekedt, háborútól kivérzett, politikailag szétzüllött Magyarországtól 1920-ban így pont a kétharmadát igazították el, 66%-os rokkantságra ítélve – és semmivé téve ezer év iszonyú létharcát, amelyet megvívott.
Trianon: Horthy Miklós és a magyar igazság beteljesítése
Azt mondják, „az ember sose tanul”. S így is van, sem az ember, sem az emberiség nagy vezérei nem tanultak, ellenben összehozták a második, még nagyobb háborút is, amelynek végén már gombnyomásra semmisültek meg családok százezrei. Újra a világra tört az ember felfuvalkodott és önző világ-igazsága, újra világháborúba vezetve, kíméletlenül félresöpörve, leigázva mindent és mindenkit, és megint magával sodorva egy szörnyű világégésbe a csonka, harcképességét vesztett kis-Magyarországot is, amelyik csak pár évig hihette: Lesz még magyar feltámadás…!
De hát mit is tehetett volna bármely ország is, amelyik egy világgal találja szemben magát? Kicsi egy ország igazsága a világ igazságához, igaz. Az is igaz, hogy nincs ország, amely ne maradt volna alul igazságával és minden ország vesztes lesz előbb vagy utóbb, kisebb vagy nagyobb mértékben. De a magyar igazság nem egyszerűen alulmaradt, hazánk nem csupán vesztese volt a két háborúnak, hanem megpróbáltatásit ráadásul Trianon fékevesztett, világraszóló igazságtalanságával tetézték.
Az okok? Tán nem is érdekesek „Trianon okai”. Hisz nem volt még olyan ok, amely ilyen csonkítást hívott volna életre bármely ország esetében, még akkor sem, ha az ország, a rendszer szisztematikusan gyilkolta meg ártatlanok millióit. Akkor hát lehetett valódi ok Magyarország esetében a nemzetközi barbarizmus ilyen megnyilvánulására? Egyáltalán érheti e hazánkat bárminemű vád? Már csak ezért sem fogadok el okként semmifajta magyarokat illető vádat! Trianon nem a magyarok bűne. Nem mi tehetünk róla. De megcsinálták velünk.
Vajon mit tenne bármelyik ország a világban, ha hasonló igazságtalanság érné? Mit is kezdene manapság egy másik európai ország az ilyen teherrel?
Csak azt tudjuk, amit a magyarok cselekedtek Trianon után: azt, amit vitéz Nagybányai Horthy Miklós mutatott. A nemzeti fejlődés útját, a magyarok igazságának útját – mert Trianon után nincs más út. Amikor mások mutattak utat, abból csak Trianon lett.
A háború után mi magyarok is lezavartuk forradalmainkat; volt hatnapos szociáldemokrata kormány, négy hónapos kommunista terror, királypuccs és román megszállás. A Monarchia magyar romjain a külhoni királyság bukása után a bizonytalanságok és belharcok viharát végül azonban egy olyan magyar ember csitította el, aki nem erre a szerepre készült, de erre született. Az ország élére állt, és a magyarok igazsága nevében mutatott utat, magyaroknak.
Elég volt akkor már a világ igazságaiból hazánknak.
Nem lehetett könnyű Kis-Magyarország élére állni és utat mutatni. Mert közben a háború után kicsivé lett, azzá tették. Megbocsáthatatlan a háború vége utáni két év belpolitikai vergődése (anarchia, működésképtelen köztársaságok kora) amely pótolhatatlan időveszteséget okozott, és a békevállalások egyik legrosszabb változatát teljesítette be Magyarország számára.
Megbocsáthatatlan, hogy bárminemű jöttment, holmi „izmus” nevében hagyhatta veszni az országot és a nemzetet. Nincs mentség Károlyi Mihály és társai hazaárulására, akár jó, akár rossz szándékkal követték is el tetteiket. És megbocsáthatatlan a győztesek békediktátuma, amely ma már csak egyszerűen a magyarirtás történelmi kezdőpontjának tekinthető, amely a mai napig zajlik, folytatódik határon innen és határon túl. Még helyre kell állni a magyarok igazságának.
Trianon Európa és az Unió történelmi szégyenfoltja, a békediktátum megalkotói háborús bűnösök a békehatározat pedig háborús bűnt igazoló dokumentum.
Az ezt követő korszakban nemcsak Trianon okán, hanem a környezet parancsolta, egészséges önvédelem kihívásának is eleget téve hazánk revizionizmussal ápolta a magyar nacionalizmust, amely magyarellenes kiadásban éppen reneszánszát élte a kelet-közép európai új, független (ellenséges) államokban. Hihetetlen, de újra lett presztízse az országnak, tartása a nemzetnek és ez nagyban Horthy Miklósnak is köszönhető.
Ha nem jön az újabb világháború, tán helyreáll a magyar igazság is és más népeket sem érnek világraszóló igazságtalanságok a világháborúk, a világbékék korában. De a világnak más tervei voltak hazánkkal. Pedig a világ is jobban járt volna világ-igazság helyett magyar igazsággal a magyarok országában, mindenki világában – új világháború helyett, hát:
Adjon a magyaroknak saját, békeigazságos jövőt az Isten!
Jónás Levente, a Pesti Hírnök