Az Amerikai Egyesült Államok birodalmi stratégiája nemcsak, hogy nem azonos Európa létstratégiájával, hanem számos kritikus ponton éppen, hogy szemben áll azzal.
A fraktálok, vagyis az önismétlő mintázatok az ember számára külső természetben meghatározó szerepet játszanak. Ezt látjuk például a korallok mészvázának, a folyótorkolatok elágazásainak, a fák ágainak vagy éppen a tüdő érhálózatának meghökkentő hasonlóságában.
Egyre több jel utal azonban arra, hogy a fraktálszerű szerveződés nemcsak az ember számára külső, hanem az emberi létezés „belső” természetében is jelen van, sőt szerepe ott is mindent meghatározó lehet.
Az egyes emberi közösségek, családok és nemzetek generációkon át hordoznak olyan lelki, erkölcsi, szellemei mintázatokat, amelyek alapvetően határozzák meg az adott emberi közösség önújrateremtési folyamatait. Az önismétlő mintázatok ereje tehát minden emberi közösség életében megmutatkozik, de nagyon nem mindegy, hogy ezek a mintázatok a közösség létszemléletének és erre épülő létberendezkedésének harmóniáját és e harmóniára épülő gyarapodását segítik, vagy éppen ellenkezőleg, a rendezetlenség, a káosz az önfelszámolás felé sodorják.
Az elmúlt évszázadok során sajnos inkább az utóbbira láthattunk példákat, mint most is Európában. Számos elemző már régóta nyíltan beszél arról, hogy
az Amerikai Egyesült Államok birodalmi stratégiája nemcsak, hogy nem azonos Európa létstratégiájával, hanem számos kritikus ponton éppen, hogy szemben áll azzal.
Ennek a könnyen belátható fő oka az, hogy egy hosszútávú, kölcsönös előnyökre épülő társadalmi, gazdasági, kulturális komplex eurázsiai együttműködési rendszer az amerikai világbirodalom globális szerepét kérdőjelezné meg. Evidens tehát, hogy az amerikai birodalmi stratégia mindig mindent megtett és ezután is meg fog tenni azért, hogy egy ilyen együttműködési rendszer kialakulását megakadályozza, vagy ha mégis létrejönne, bármilyen eszközzel lerombolja azt. És mivel a kontinentális Európa két vezető hatalma Németország és az Ázsiába „átnyúló” Oroszország, így logikus módon legfőképpen kettejük együttműködését kell megakadályozni, hiszen ha ez stabil, akkor a többi európai ország, mint a mágneses erővonalak mentén elrendeződő vasreszelék, úgyis csak ezt a mintázatot fogja követni.
Az amerikai világbirodalom, és az őt mozgató „nem létező” globális hatalmi szuperstruktúra azért provokálta ki az első világháborút, hogy „bevésse” azt a hamis mintázatot, miszerint a német–orosz együttműködés lehetősége végzetes illúzió, és e két hatalom alapértelmezett viszonya az egymás ellen folytatódó permanens háború önismétlő mintázataira épül.
De bő két évtizeddel később mégis meg kellett ismételni ezt a „bevésést”, mint valami emlékezetető oltást, és e még brutálisabb önismétlődő mintázat megnyilvánulását szokás második világháborúnak nevezni.
Az első világháború tehát felszámolta a második német birodalmat, a második világháború felszámolta a harmadik német birodalmat, és a jelek szerint a most kiprovokált harmadik világháború fogja felszámolni a negyedik német birodalmat, amelyet optikailag Európai Uniónak látunk.
(A rend kedvéért hozzátehetnénk ehhez azt is, hogy a „nulladik” világháborúval, vagyis az 1618 és 1648 között lezajlott harmincéves háborúval rombolta le a „nem létező” világerő az első német birodalmat, amit Német-római Birodalomként említ a történetírás. E folyamat elemzésének beemelése szétfeszítené e rövid töprengésfüzér kereteit.)
Ez eddig elég logikusnak látszik, és jól mutatja a fraktálok mintázatainak rendkívüli erejét, de az igazi kérdés az, hogy amennyiben egy emberi közösség többször egymás után megtapasztalja a pusztító következményeket, akkor vajon kialakul-e benne az önreflexiónak az a minimuma, ami ahhoz kellene, hogy képessé váljon e mintázatok korrekciójára. Nyilvánvaló, hogy a „bevésett” mintázatok degeneratív logikájának már a felismerése sem egyszerű feladat, ám a „kivésés” és aztán a korrigált mintázatok bevésése rendkívül fájdalmas és drámai részletekben bővelkedő folyamat, ezért igen kevés igazán sikeres példát láthattunk eddig. Az elmúlt egy év során a globális birodalom egy évszázadon belül már harmadszor rombolja le a német–orosz együttműködést nagyjából ugyanazokat az önismétlő mintázatokat felhasználva, amelyeket már kétszer is megtapasztaltak Európa népei, mégis minden menetrendszerűen úgy megy végbe, mint az eddigi két alkalommal.
A legutóbbi látványos példája volt ennek a német külügyminiszter asszony kijelentése, hogy fejezzük be az egymással való háborúzást az Európai Unión belül, mert mi nem egymással, hanem Oroszországgal állunk háborúban. Nagyon fontos eleme volt e kijelentésnek az, hogy
Európa Oroszország ellen vívott háborúját mint a legmagasabb rendű erkölcsi kötelességet jelölte meg, anélkül hogy akárcsak utalt volna e háború okainak mélyebb rétegeire. Aligha hihetjük, hogy ez a kissé rendhagyó „hadüzenet” nyelvbotlás, vagy a véletlen műve lett volna. Különösen beszédes az a csend, amivel e bejelentést a külügyminiszter asszony hivatali főnöke, a német kancellár fogadta, hisz a kancellár eddig láthatólag éppen ezt a „hadüzenetet” próbálta volna elkerülni.
A német uralmi struktúra tehát újra alkalmatlannak bizonyult a legelemibb szintű stratégiai érdekeinek még a megfogalmazására is, annak bátor képviseletére pedig végképp. Bizarr módon ezt a történelmi feladatot egyelőre Európában egyedül a magyar miniszterelnök látja el.
Aki szintén úgy fogalmazott egy interjújában, hogy Európa háborúban áll, de ezt ő éppen azért tette, hogy jelezze azt, hogy ez egy végzetes tény. Földrészünk sorsa most azon múlik, hogy lakói is felismerik-e ezt.
A szerző közgazdász
magyarhirlap – Pesti Hírek