Nem, nincs elírás a címben, és igen, címben nem emlegetünk alfeleket – hacsak nem épp a kortárs balliberális összebukott ellenzékről van szó. A negyedik kétharmad úgy csattant az ellenzék arcába ama április eleji nap végén, mint a karikás ostor. Ezt még Márki-Zay sem tudta megmagyarázni, annál elszántabban mesélte el a teljes magyar lakosság választási figyelmének nagyapja tissztességén kívül azt is, hogy az amerikai nénikéje hol lakott, és mielőtt ott lakott, hol lakott, esetleg lakhatott volna…
Az „ellenzéki összefogás”, mint választási technika, vagy mint politikai üzenet nyilván jó időre száműzetik a magyar közgondolkodásból. Hiszen ez a módi lett most az ellenzék Csernobilja: ott és akkor is mindenki „mindent jól csinált”. De ha ettől el is tekintünk, eleve megtévesztő volt a kifejezés. Majd mindenki ellenzéki összefogást látott az ellenzéki összefogás résztvevőiben. Kivéve néhány pártvezért, elemzőt és jómagamat, aki a kezdetektől „össze fogást” látott, és nem „összefogást”.
Ugyanis a kérdés nem az, hogy ki fogott össze kivel, hanem kiket fogott össze kicsoda a helyes kérdés.
Ez a felállás, amit összefogásnak titulált a vágy vezérelt O1G-narratíva és a kötelező kampánykommunikációs keretrendszer, nem más, mint Gyurcsány Ferenc bukott egópolitikus zsákmány-politizálásának az eredménye, nevezetesen az általa kifogott összes szereplő együttese. Az összefogás tehát nem egymással összefogás, hanem magának Gyurcsánynak az összes fogása, mindenki, akiket ő a választásra összefogdosott. (Mielőtt elszöktek volna például a Fideszbe…)
Az április 3-i választás estéjére az össze fogottak pedig Gyurcsány ellenzéki vezérségét megalapozó, ünnepi fogásokká lettek; az összefogásból, mint politikai képződményből pedig a szokásos kifogások maradtak csak meg.
„Egységben Magyarországért”.
Talán a kampány legfinisére sikerült még egy jelszóval kifejezni valamit, ami csak a jelszó kitalálóinak volt bármit is kifejező. Az „egység” ugyanis azon kevés magyar szavak egyike volt, amely a legnagyobb hazugság volt, a hatan, hétfelé, nyolcféle módon működő bizarr politikai Laokoón csoportra vonatkozóan::
„…Gyurcsányvégen Jakabszája,
Ül Fegyőr buta pofájára,
Ungár Peti meglengeti,
Kunhalmi hiába veri…”
(- a szerzőtől)
Az, hogy „Magyarországért” pedig nyilvánvaló lehet, ám a balliberális ellenzék, a nemzet veszejtő cím örökös birtokosai, és mint a nemzetvezető örökösei cím birtokosai itt is hazudnak.
Nem „Magyarországért”, hanem a „magyar országért” rabló harcolnak ők, az internacionalisták profitportyázó cégfasizmusát és a progresszívek liberális mákonyát segítségül hívva, hogy megszerezhetővé, forgalomképessé és eladhatóvá váljon a magyar ország, vagyis a magyarok országa.
Amennyiben valaki úgy érzi, hogy túlzó a nyelvi pikirtség, az nyugodtan menjen oda az ellenzéki kreatívokhoz azzal, hogy minden jelszó (azt ugyebár elvileg tömegek skandálják) veszélye lehet egy áthallás, komikumba fullasztva akár egy teljes választási kampányt. Ezt még a hétvégi csapatépítősök is tudják, ám az ellenzéki kreátorok nem vették figyelembe, nem vették észre, mennyire leleplező is ez a jelszó, és mennyire a valóságot mutatja meg legnyilvánvalóbb áthallása a nevezett jelszónak:
„Egy seggben Magyarországért.” Gyurcsány prédaellenzéke ugyanis pontosan ott tartózkodik, jó mélyen.
Hiszen a Böszme segge nyilvánvaló referenciapont, nem is annyira a tisztelet okán (mint például a másik oldalon), hanem inkább a mohóság, gátlástalanság, gerinctelenség, erőszakosság és önimádat nárcisztikus posztkádári silányságú böszmesége mentén, Fletó-fenékcsokorba tolakodóknak.
„Kell még valamit mondanom, Ildikó?”
Jónás Levente, a Pesti Hírnök