Elmondom miért égbekiáltó bűn polgári engedetlenkedni, tüntetni, és közösen sírni a tanárnak a diákkal.
Nem, egyáltalán nem tartom elfogadhatónak a tanárok fizetését, és igen, teljesen nyilvánvalóan helyesnek látom, ha kiállnak az érdekeik mellett.
A kettőnek itt azonban semmi köze egymáshoz.
Három kamasz fiam van, úgyhogy saját tapasztalatból is tudom, de aki elvégzett bármilyen pedagógiai gyorstalpalót – jobb esetben egy főiskolát, egyetemet -, az tudja: a kamaszkorban alakul ki, rögződik, véglegesedik a gyermek személyisége, világlátása, problémafeldolgozási és -megoldási mechanizmusai.
Oly módon, hogy az általa eddig megismert világ tagadásába kezd. Saját értelmét, megérzéseit, gondolatait próbálgatva kétségbe vonja a teljes szülői mintakészletet: lázad. Elsősorban korcsoportjában keres magának új mintaképeket, de érdeklődő szemmel néz szét a felnőtt világban is új, a szüleiétől eltérő – vagy azzal pont ellenkező – rajzolatokat keresve.
Majd a húszas évei derekára ezeket szépen feldolgozva megalkotja a saját világképét, kialakul a személyisége.
Ez egy konfliktusos időszak. A gyermeknek nem csak a saját szüleivel, de úgy általában az egész világgal van ilyenkor baja. Tagadja a körülötte lévő “megszokott” világot. A gyermeki pszichéből úgy lesz felnőtt, úgy érik meg a felnőttségre, hogy ezt a konfliktus-sorozatot végigéli, végigküzdi. Egyszerű, mint az egyszeregy. Ha erős kart akarsz, emelgess súlyokat. Ha erős, megingathatatlan világképet, boldog embert akarsz, akkor támogasd a gyermeket, hogy végigélje a léleknek azokat a próbáit, amelyek elé ez a korszak állítja.
A felnőtt – a szülő is – ebben a konfliktusláncolatban az a személy, aki azt a világot képviseli, amely ellen a gyermek lázad. Ha ezt a lázadást türelemmel, jótanáccsal, de a “felnőtt” helyzetet egy pillanatra nem feladva – tehát nem “átállva” a gyermek oldalára – kezeljük, akkor tesszük a legtöbbet a gyermekért.
A kamasznak ugyanis mindkettőre szüksége van. Szüksége van az akadályra, amelyet legyőzhet, elháríthat, meghaladhat, és – nyilván – szüksége van a szülői szeretetre, az ebből fakadó biztonságra, ahová visszahúzódhat azokban az esetekben, amikor az akadály volt az erősebb…
Ha az akadályokat eltoljuk az útjából – vele megyünk diszkóba, együtt cikizzük vele a többi felnőttet -, vagy ha mereven, és keményen képviseljük az “igazságot”, és minden kamaszkori csínyt, vagy a mienkétől eltérő gondolatot kőkeményen büntetünk – tehát megvonjuk, vagy az “engedelmességhez” kötjük a szeretetünket – azzal tesszük a lehető legrosszabbat a gyermekkel. Az egyik esetben egy küzdésre, az akadályok felismerésére, megküzdési stratégia érlelésére és végrehajtására képtelen, a másik esetben egy különböző fokozatokban szocio- és pszichopata felnőttet kapunk “munkánk” ajándékaként.
A diákjaikkal együtt tüntető, síró, a kormányra (a felnőtt társadalomra) öklöt rázó tanárok – most túl azon, hogy gyermeki vállakra raknak felnőtt terhet, amikor azok mögé a vállak mögé bújnak, amelyeket védeni hivatottak – becsapják a gyermekeinket.
Azt mondják nekik, hogy az a világ, amit ők – a tanárok, a felnőttek – felépítettek, hamis és rossz. Nem hagyják, hogy a gyermek ezt maga tapasztalja meg, hogy maga állapítsa meg az őt körülvevő világ hamisságát, rosszaságát – vagy épp nagyszerűségét és jóságát -, hanem elveszik tőlük e megküzdést, megtapasztalást. És elvesznek még valamit: a hitet, hogy érdemes felnőni, érdemes küzdeni, mert aki felnőtt, az egy jó világot képes teremteni. Hiszen azt mondják nekik a tanáraik, hogy az a világ, amit ők, a tanárok teremtettek, az rossz.
Kedves tüntető tanárok! Nem, ez nem a diák küzdelme, amibe most belecsábítjátok. Ez a ti küzdelmetek! Amit nektek kell megvívnotok, egyedül! Ahogy az én tanáraim tették egy valódi diktatúrában – ez a felnőttek dolga.
Hagyjátok békén a gyermekeimet!
Kőrösi Koppány
fb – Pesti Hírek