A cím nem véletlenül sajátosan áthallásos, és nem véletlenül utalok Remarque klasszikusára, amelyet később tiltott a Náci Birodalom. Miután nemrégiben értük meg az első világháború centenáriumát, kitűnő mozifilmet forgattak, azonos címmel a regényből (amit mindenkinek érdemes elolvasni): Nyugaton a helyzet változatlan.
1914 száz évvel később: 2014. Ez az év, amikor a mostani, keleti háborús konfliktus orosz és ukrán között elkezdődött. Kilenc évvel később a konlfliktus lassan, alattomban mind mérgezőbbé vált, míg addig jutott, hogy az orosz fél nagyarányú katonai beavatkozásssal tette nyomatékossá: Ukrajnában bizonyos orientációk és nyugati katonai szövetségesi ambíciók számára elfogadhatatlanok. A Nyugat – így az orosz fél – kizárólag gazdasági-kulturális-kereskedelmi-diplomáciai minőségében vezetheti Ukrajnát, a nyugati NATO-típusú szövetkezés nem tűrhető számára – úgymond.
Ukrajna mégis, vagy csakazért is alapon, de fennen hangoztatott szuverenitással ugyanakkor képtelen mód provokálta a világ és az oroszok türelmét soviniszta, kisebbségellenes magatartásával, és látványos nyugati katonai (fedett) partneri lépéseivel.
Az orosz beavatkozás az USA vezette Nyugat, legélesebb oroszellenes magatartását hozta el. A ruszofóbia antirusszizmusba csapott át, miközben Ukrajna, nyugati segélycsövön függő, vérző harcállammá lett.
Most már egy éve véres katonai birkózás zajlik a keleti, ukrajnai fronton: sok százezer áldozattal! Sőt,
Bahmut kapcsán pedig hónapok óta Verdunt emlegetik, az első világháború egyik leghírhedtebb vérszivattyús csataszínhelyét.
Talán nem is annyira véletlenül. Talán sokkal több van abban, hogy e mostani háborús idők jobban emlékeztetnek az első világháborús jelenségekre, mint az figyelmen kívül hagyható lenne.
Verdun, az 1916-os nagy német offenzíva színhelye volt, azzal a német céllal, hogy végletesen kivéreztessék francia ellenségeiket. Terveik szerint egy az öt arányban fognak a német és francia katonák elesni, számításaik milyenségére most nem térek ki. A történelem leghosszabb, verduni csatája 303 napig tartott, és igazoltan minimum hétszázezer áldozatot szedett, 4:5 arányban…
De mi is vezetett odáig akkor? Hisz 1914 tavasza például épp oly gondtalan, felhőtlen, a jövőbe vetett optimista bizalommal telt, mint mondjuk 2014, vagy 2021 év eleje napjainkban. Ám 1914-re olyan helyzet alakult ki, amikor a birodalmi helyezkedés, a gazdasági versengő térnyerés a világon, robbanásszerűen katonai erő alkalmazását váltotta ki.
És ekkor: tizenkilencedik századi emberek mentek a huszadik századi háborúba.
A tizenkilencedik századi elégtétel-gőg hajtotta a franciákat és a tizenkilencedik századi „lerendezni vágyó”-gőg hajtotta a németeket: ez vezetett a huszadik századi nyugati front helyzetének változatlanságához.
A tizenkilencedik század állóháborúba meredve tűrte a huszadik századi ipari ölés technológiáját, sokmilliós véráldozatot igen, ám valódi katonai győzelmet nem is hozva, nem is hozhatva: az első világháború után a béke végül mindössze a front emberi és gazdasági egyensúlyának megbillentésén múlt: a tengerentúli beavatkozásnak köszönhetően. A világháború ezért ki is tört nemsokára, épp egy generációval később.
A mostani orosz-ukrán háború engem kísértetiesen az első világháborúra emlékeztet abban a tekintetben, mintha most a küzdő felek huszadik századi módra mentek volna, egy huszonegyedik századi háborúba.
S épp mint száz éve, az áldozat-katonatömeg beásva és öngyilkos végtelen rohamokkal áldozva, lépésekben képes csak – ha egyáltalán – a fronton mozdulni. Az új, pusztító fegyverek technológiája ellen mélyen beásva kell lapulni: ez a hadviselés mikéntje ilyenkor. A mozdulatlan front és a sok áldozat épp ennek bizonyítéka.
Ha ez valóban így van, akkor ez a rosszabbik eset. Akkor valóban bátran kaphatunk világháborús, történelem-ismétlő hideglelést, az első világháborút megidézve a huszonegyedik században. Ez esetben még
hosszú éveken keresztül, az Ukrajna nevű csatatér-állam fog állóháborús, lövészárok-harcos, végtelen fejezeteket produkálni. Ahogy a Nyugat erőt gyűjt a keleti végeken (ld. Lengyelország), úgy Oroszország erőt fog gyűjteni a nyugati végen (ld. Fehéroroszország és Ukrajna). És keleten marad a helyzet változatlan.
És, hogy ez mennyire könnyen lehet igaz, mi sem mutatja jobban mint, hogy megkérdeztek napjainkban egy NATO aktív tábornokot, hogy
mi kellene neki, mire lenne szüksége az 1918-as német mélységi kiépített védvonal áttöréséhez? A híres Hindenburg-vonal áttöréséhez. Ő némi tanulmányozás után közölte: sugárzásvédelmi ruhás alakulatok kellenek, mert előbb egy taktikai atombombát kell dobnia a vonalra, hogy áttörhese… Aztán jöhetnek a védőruhás katonák.
Van azonban egy másik eset, egy másik lehetőség, magyarázat a kialakult helyzetre. Ez pedig abból a jól látható trendből rajzolódik ki, miszerint
a Nyugat már biztosan képtelen növelni támogatását, miközben az oroszok lassan, de biztosan szélesítik és erősítik, mondjuk stilszerűen így: gőzhengerüket, fárasztva, és véreztetve a rebellis ukránokat, fárasztva és pénzügyileg leterhelve a Nyugatot. És teszi ezt nemcsak katonai erőfeszítéssel és áldozattal, hanem globális szinten, monetáris fronton is.
Megjegyzem: az oroszoknál egyébként a hazafias érzület legerősebb emléklenyomata, épp az ilyen típusú áldozathozatal.
Nyugaton ilyen nyomokban sem található, maximum a keleti felén, hazánkhoz hasonló, egészséges nemzettudatú közösségiesedést mutató országok esetében.
Keleten tehát a helyzet változatlan, tovább folyik a posztmodern Verdun, Bahmut „ostroma”. Verdun körül, 1916-ban egyébként 60 védmű volt eredetileg.
Vajon Bahmut körül, avagy Bahmut mögött hány megerősített állás lett kiépítve? És meddig? Lesznek majd újabb Prigozsinok, és Kadirovok azokhoz is? És Zelenszkijek? Sorozatban vannak netán legyártva?
Említettem a francia és a német harci gőgöt az első világháború négyéves állóháborúzásában közrejátszott szerepük miatt.
Na, nem kisebb manapság az orosz propaganda fűtötte régi-új birodalmi gőg, és a mohó, zsoldszolgai, ukránt ugrató nacionalizmus gőgje sem…
Jónás Levente, a Pesti Hírnök