Egy olvasónak tűnt fel: a Duna-parti Holokauszt emlémmű cipői mellé újak kerültek ki. Az ukránoknak tulajdonított figyelemfelkeltő performanszról bebizonyosodtt hogy valóban a hazánkba látogató ukrán külügyminiszter járt ott és helyezte el az első cipőket.
Később Zelinszkij elnök is megerősítette, jól láthatóan mit sem törődve azzal, hogy nem sokkal korábban durva felháborodást váltott ki az izraeli törvényhozásból azzal, hogy népe jelenlegi tragédiáját a Holokauszthoz hasonlította. Most Magyarországra ismét vádló ujjként fogja a történelmi emlékezet egyik kiemelkedő tragédiáját, miután korábban már a magyar szabadságharcok hőseinek emlékével próbálta követelőzéseit alátámasztani.
Ha valaki nem szerzett volna ukránokkal tapasztalatot, az most megszerezte. Pont a Holokauszttal relativizálni itt, Budapesten – ehhez nem kell hozzáfűzni semmit.
Sajátosan keleti, sztyeppei barbárság ez, a puszta primitiv erőszakossága.
Sem hasonlítani, sem összehasonlítani nem szoktunk tragédiákat. És melyikünk tenné rá frissen elvesztett szerette képét másvalaki sírjára?
A gyász képes arra, hogy kifordítson önmagából embert, nemzetet. Ezért és csak ezért nem ítéljük el ezt a megbocsáthatatlan halottgyalázást és kegyeletsértő felhasználását az érintettek gyászának.
És mi lesz most az otthagyott ukrán cipőkkel? Mégsem maradhatnak ott…. De, ha meg elviszik őket onnan, az ukránok kiáltanak majd kegyeletsértést…
Bízva a mielőbbi békekötésben, a Pesti Hírnök javaslata: a békekötés után a hazatérő ukránok maguk vigyék haza azokat.
Azok a Duna-parti cipők pedig hadd őrizzék továbbra is magukban az áldozatok emlékét.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök
(Kép, olvasói közlés: szeretlekmagyarorszag)