Százéves háborút már ismer a történelem. A franciák vívták az angolokkal, a tét nem kevesebb volt, mint Anglia kontinentális jelenléte. 116 évig tartott, mire 1453-ban a franciák győzelmével lezárult. A háborúzás, a csatározások e generációkon átívelő hadisorozatát az utókor nevezte el így. Nekünk azonban nem kell az utókor mérlegére várnunk, hogy tudjuk, még zajlik most is a világháború, a már több, mint száz éves világháború…
A százéves világháború zajlik, ami 1914-ben kezdődött, és amit először 1918-ban nem zártak le. Aztán 1945-ben sem, de 1991-ben sem történt több, mint kényszer-fegyverszüneti demarkációzás… Az azóta eltelt több, mint száz év minden háborúja visszavezethető ugyanis a „nagy háborúra”, amit utólag neveztek el „első világháborúnak”, és ami második világháborúhoz, hidegháborúhoz, proxi háborúkhoz – és egy küszöbön álló harmadik világháborúhoz is vezetett-vezethet.
Egy közhely attól igazán az, hogy mély igazságot fejez ki; a legnagyobb közhely éppen ezért a legigazabb. E legnagyobb közhelyek egyike pedig az, hogy
„a háború egyidős az emberiséggel.”
A XX. század nagyon fontos kiegészítést hozott ehhez, méghozzá amiatt, hogy a háború szintet lépve világháború lett. Úgy is mondhatnám, hogy a háborúk egymás utániságát egy nagy, „világ”-háború váltotta fel.
A világháború nem egy fajtája a háborúknak, nem egy háború a sok közül, hanem a háborúk „királya”, ami magában foglalja a korábbi háborúkat és újfajta háborúkat is jelent.
A „világháború” kezdetben a „nagy háború” volt, vagyis a legnagyobb háború: az akkori ismert, elérhető közelségű országok soha nem látott összesége, a századelő teljes nemzetközi diplomáciai lajstroma volt az a „világ”, amely ekképp világháborúzott. Szövetségi rendszerekben természetesen, de az országok egyenként is mindenkivel háborúban álltak, hadüzenetváltást követően, mégsem mondjuk harminc ország háborújaként emlékezünk az 1914-ben kezdődött harcra, hanem a „nagy háborúként”, majd „első világháborúként, „második világháborúként”…
A világháború a huszadik század terméke. Korábban is lehetett milliós részvételű népek csatája, korábban is lehetett végtelenül hagyományozódó, húzódó, akár százéves háború, birodalmi, globális kiterjedésű örökösödési vagy gyarmati háború, ha akár végig is söpört a világon, egyik sem volt világháború – semmi esetre sem abban a huszadik századi értelemben, ahogy azt az emberiség megélni kényszerült.
A történelem összes háborújához képest a világháború nemcsak az a háború, amit szerte a világon, oly sok hadszíntéren vívnak a világon, hanem az a háború, ami világraszóló, amikor világok csatáznak egymással és egyszersmind e világok bukása nyomán az egész világot befolyásoló véglegességeket és változásokat eredményez.
Ez már az elsőnek hívott világháború zárásaként ismert versailles-i, népszövetségi világrend kialakításánál megfigyelhető, amely nem lezárta a háborút, hanem csak egy időre elzárta, vagyis garantálta az újra kitörését.
A második világháborúként ismert, intenzitásában és pusztító képességeiben kétségkívül az elsőt felülmúló világháború ellenben nem második volt, hanem az első fejlettebb, hatékonyabb, gyilkosabb módban történő magasabb szintű folytatása. Ha úgy tetszik: a Nagy Háború újbóli kitörése.
Ami megteremtette a totális háborút jelentő világháborút, bár szintén békeszerződésekkel látszólag lezárták és új, megváltozott világrendet hozott, megint csak a régi, és újra megszakított (elzárt) nagy háború volt. Majd újabb elzárulásakor szinte rögtön folytatódott is, a hidegháborúnak nevezett világháború már modern, komplex, globális polarizált geopolitikai ütközések sorozata lett. Gyakran mindössze a felszínen zajló, indirekt (proximális) hadviseléssel hozta csak vissza a világháború előttről ismerős, klasszikus háborúkat.
Ez a hideg világháború nem produkált vérszívattyúnak nevezett milliós emberveszteségű csatákat, kontinensnyi hódításokat. Bár sokkal nagyobb volumenű és hatású ember,- és anyagháború volt, a maga több évtizedes jelenlétével, mint a két sorszámozott világháborús epizódok! Ellenben háborússá változtatta az életnek azon területeit is, amelyeket eleddig még a világháborúk is békén hagytak, és valójában jléggel és tűzzel egyaránt is csak ugyanúgy rögzített korábbi szövetségi kezdeményezéseket, eegyszersmind az egész világot két szembenálló, totális és bináris értékduálba formálva.
Amely szembenállás, milyen érdekes, az egyik fél összeomlása nyomán sem szűnt meg – bár a szovjetizáció világcsődje újfent a lezárás illúzióját hozta (mint 1918 és mint 1945), ezúttal is jó emebröltőnyi időre, közel három évtizedig fenntartva az ismert, ám nem kevésbé vágyott humán illúziót, hogy végre a háborúk kora (és bizony a nagy háborúzás) lezárult. Pedig újfent csak elzárult. Egy időre, a szokásos három-négy évtizednyi, egy-két emberöltőnyire.
Hogy aztán napjainkra a harmadik világháború rémes, mindennapos, akár atomcsapásos lehetőségével fenyegessen.
Az első világháború egy teljes generáció világháborúja, amelyet egy teljes generáció folytatott a második világháborúval, akkor már a generációs végkimerülés határáig feszítve a pusztítást: végül e kifulladt generáció a dupla atomcsapással szüntette be az akkori világ harcoló szakaszát: a történelem legforróbb, legpusztítóbb tűzfegyverével (amelynek technológiája egyébként a gondviselés által nem emberi bombázásra, hanem csillagok működésére rendeltetett). A géptüzelésű, acélviharos háborús vérszivattyúknak örökre véget vetve – hitte akkor eza generáció.
Ezután már nem is kellett évtizedes várakozás, sem egy új, felnövő generáció, hogy megint világháború legyen – persze úgy, hogy a nukleáris katonai képességek sokasodása a világháborús folyamot hidegháborússágba terelte. Az újabb kifulladásig, két generáción át, amikor nem géppuskatűz, sem atombombázás, hanem kommunizmus és kapitalizmus ölte versenyt az embertömegeket!
Talán nem is meglepő, hogy ennek a folyamatnak a végén, a hidegháborús világháború vértelen vége sem a lezárását jelentette annak, ami még 1914-ben kezdődött. Csak az ideiglenes elzárását. És most újra kitört.
Nincsen sehányadik világháború. Sem első, sem második, sem harmadik. 1914 óta ugyanazt a háborút vívjuk. Jól mondták kezdetben akkori, kortárs őseink: a „nagy háború”.
Erre a legfontosabb bizonyíték, ami idekívánkozik, a legnyilvánvalóbb: az első világháborúba vivő feszültségek, problémák, kihívások és igazságtalanságok közül egyik sem lett mára megoldva, azóta sem. Száz éve tartó világháború sem javított még eddig semmin azok közül, ami száz éve a világháborúhoz vezetett!
A mostani ukrán, posztmodern proxi háború pedig nem véletlen, hogy mindannyiunk számára látványos csatákkal és hadi pusztításokkal a klasszikus huszadik századi világháborúk anyagháborús időszakát eleveníti fel – miközben genocídiumokat elkövető totális rendszerek kirekesztő, üldöz, dehumanizáló megnyilvánulásai érhetők tetten a modern felvilágosult, liberális éé demokratikus alrendszerekben: a gazdaságban, kereskedelemben, a kultúrában, vagy akár a sportban.
A modern világháborús kitörés, amely világháborús proxi háború, amely a totális, a nukleáris, és a hidegháborús tapasztalatokat is magában foglalja, párhuzamos, integrált háború-együttes, megjelenési formái pedig mindent uralnak – maximális (globális) térfoglalással, de minimális (lokális) hadi színterekkel:
- Kommunikációs tér = propagandaháború
- Információs mező = dezinformációs hírszerző háború
- Kibertér = hekker háború
- Gazdasági rendszer = kereskedelmi, termelési háború
- Pénzügyi rendszer = tőkeháború
- Kulturális szektor = kultúrharc-háború
- Politikai rendszer = ideológiai háború
- Nemzetközi tér = hidegháború
- Világűr = csillag háború
- Csatatér = hagyományos háború
Vagyis? A „globalokálissá” posztmodernizálódott, százéves világháborúnak messze nincs vége. Hiszen nincs még egyetlen részeredménye sem! Győztese nem lehet, mert az azt jelentené, hogy megsemmisült a másik fél, aki viszont a megsemmisülés küszöbén csak egyetlen mód adhatna választ: a nukleáris arzenál széleskörű bevetésével elérve magunk helyett, az ellenség teljes megsemmisítését. Mert csak húsz percet lehet a nukleáris támadó győztes, akár végre az igazi békét, s legott a száz éves világháború végét ünneplő, és az egyensúly törvénye a pusztításban jut érvényre a legjobban!
a megsemmisítettek a megsemmisülésük előtt ugyanis csakis egyetlen parancsot, a másik ugyanolyan megsemmisítését adhatják csak és kizárólag parancsba…
A leghosszabb háború száz éves volt. A most százéves, de már nem háború, hanem világháború, akkor vajon meddig tart? Egyszer biztosan véget fog érni, és elhozza ún. békét, bár így biztosan nem a közeljövőben; hiszen világháborúzni több, mint száz éve próbálunk, és még mindig csak újra megpróbálgatunk.
de csak próbálkozunk, ugyanazzal ugyanúgy, és követjük a (már) megszokottá is vált, ismerős (!) világháborús mintát…
„Jön a harmadik világháború”? Tényleg?
Hát nem elképesztően abszurd ez valójában a huszonegyedik században?
Jónás Levente, a Pesti Hírnök