Tavaly ősszel otthonomba költözött Szoboszlai Dominik. Merész állítás, mindjárt megmagyarázom. Onnan kell indulnom, hogy teljes szívvel hiszek a mozgás gyógyító erejében, magam is erőteljesen használom arra, hogy gond és fájdalom nélkül haladjak előre az időben, a végső kapu felé.
A profi sport iránt viszont mindig mérsékelt érdeklődést tanúsítottam, a focihoz sem volt gyerekkoromban sok közöm. Az is igaz, hogy amikor apám 1953-ban megrendülten szurkolta végig a rádió mellett a londoni hat hármat, valami kivételes izgalmat éreztem, hogy ne mondjam, átszellemültséget. Ez később csak fokozódott nagy világversenyek idején, Magyarország sportolói adtak is elég okot arra, hogy valódi könnyekkel a szememben éljem át a közös boldogságot világbajnokságokon, olimpiákon.
Most pedig itt ez a csodafiú!
Szoboszlait már 2017-ben a világ 17 legtehetségesebb futballistája közé sorolta a The Guardian. Sok hír szólt róla, aztán tavaly, 2023 júliusában a legendás Liverpool FC középpályása lett. Én meg a rajongója. Beszippantott a tehetsége, a tartása, a teljesítménye és a kisugárzása. Lassan azon kaptam magamat, hogy minden tudósítást, cikket elolvastam, elolvasok, amiben a magyar ifjúról írnak. De így jártam korábban Szilágyi Áronnal, Nagy Tímeával, vagy Gyurta Dániellel.
A nemzetemért dolgoznak, értem is.
Január nyolcadikán, hétfőn jeles ünnep volt Budapesten. A Magyar Állami Operaházban rendezték meg a hatvanhatodik Év Sportolója Gálát. Az élő közvetítés felvezetőjéből azt is megtudhattuk, hogy kerek száz éve engedték vissza a Trianonban megcsonkított Magyarország sportolóit az Olimpiára. Szép este volt, a piros szőnyegen érkező jelölteket, vendégeket fiatalok tömege várta a bejárat előtt, jó volt látni a lelkesedést, hallani a tapsot. A kitüntetettek névsorát nem sorolom fel. Digitális világunkban néhány kattintás és máris elénk tárulhat a gyönyörűen felújított helyszín, a telt ház, a pódiumon ülő ragyogóan elegáns díjazottak, s máris végignézhető a gála. Nem voltam meglepve, hogy az Év edzője Marco Rossi, az Év férfi sportolója Szoboszlai Dominik lett. Én nem, de
nem kellett sokat várni arra, hogy rázendítsen a fanyalgók kórusa.
„Egyébként nagyon meglepett, hogy végül mégiscsak Szoboszlai Dominik lett az Év férfi sportolója, Marco Rossi az Év edzője. Nem is tudtam, hogy vagy a világbajnokságot nyertük meg, vagy az Európa-bajnokságot, nekem nem szólt senki.”
Ezt írta a magát Főtanárnak képzelő gőgös gúnár. Szellemi társa, a humorista-színművész meg már napokkal előtte nyilatkozott egy reggeli TV műsorban, miszerint
„Azt azért figyelembe kell venni, hogy Azahriah és Szoboszlai már nem magyarok. Tehát nem magyar mentalitással dolgoznak és gondolkodnak. Nekik nem elég az, amit a közeg itthon rájuk süt.”
A fajsúlyos megnyilatkozók nem érdemlik meg, hogy megnevezzem őket. Az elmúlt hetekben éppen eleget szerepeltek a nyilvánosságban, bárki kitalálhatja, kiket idéztem. Egyébként meg, ha a világ folyását tekintjük fontosnak, nem is érdekesek, leginkább lepkesúlyúak. Csak megint megbizonyosodhattunk arról, hogy nálunk még mindig nincs nemzeti minimum, amellyel valami kiemelkedő cselekedet, teljesítmény megítélésében egyetérthetünk.
Régóta érzem én, hogy két Magyarország van. Vannak magyarul beszélő állampolgáraink, akiknek minden jár, nincsenek kötelezettségeik, amúgy meg lenézik az országot, amelyben élnek. Honfitársnak nem nevezem őket, semmi közöm nincs hozzájuk, és őszinte sajnálattal vagyok irántuk. A közösség sikere nekik balsors, nem veszik észre, hogy mi magyarok már nem a kifosztott keleti periférián bolyongunk, hanem rengeteg munkával, áldozattal, de feljöttünk az európai, sőt, a világszínpadra. Tudományban, művészetben, sportban mindenképpen.
Az Év sportolója gálaest az Operában bőven bizonyította ezt. Intelligencia és hazaszeretet hatotta át a kitüntetettek mondandóját a díjak átvétele után. Idézet Szoboszlai Dominiktől:
„Szeretnék köszönetet mondani a csapattársaimnak, az edzőimnek és mindazoknak, akik valamilyen módon hozzájárultak ahhoz, hogy itt lehessek a színpadon és megkapjam ezt a díjat”,
s az elegáns ifjú ember élete fénypontjának nevezte a válogatottal való menetelést. Amúgy Liverpool, a város, ahová nyáron leigazolt, percekkel a díjátadó után gratulált a világhírű magyar focistának, „a mi Szoboszlaink” megjegyzéssel. A sportoló maga is megosztott a neten három fotót, két órán belül százezren lájkolták a kedvelők. „Olimpikon nemzet vagyunk, fair play nemzet is lehetünk” ezt már másik kedvencem, Szilágyi Áron kardvívó jelentette ki a színpadon, aki most már Nemzetközi Fair Play díjat is birtokol, joggal. Lendületes, erkölcsös cél, ezért érdemes gyorsabban, erősebben együtt küzdeni. Fanyalgó állampolgártársaink meg, akik pofátlanságból építenek várat maguknak és beleülve, torz tükörbe pillantgatva a világ urának képzelik magukat, nos, célzott gőggel osztott megjegyzéseiket nyugodtan elengedhetjük a fülünk mellett.
„Ó, boldog Magyarország, ne engedd tovább gyötreni magad!” – Dante üzent így, az Árpád-házi királyok utáni trónöröklési harcoktól sújtott hazánknak. Ma sem könnyebb a helyzet.
„Minden hájjal megkent úrihéják” fenekednek ránk Brüsszelben és a világban, a hazai kesergő kórus is bántóan hangos. Túléljük, hiszünk benne rendületlenül.
„Az Úristen azonban azokat segíti, akik az igazságot szolgálják. Ezért mi nem csak hisszük, de tudjuk is, hogy a munka, amit elindítottunk, haladni fog tovább a maga útján. Egy munka, amit magyarok végeznek a magyar jövendőért, a magyar népért. Nem egymás ellen, hanem együtt. Nem azt fürkészve, ami egymástól elválaszt, hanem ami összeköt. Időnket és energiánkat nem meddő vitatkozásokra pazarolva, hanem okosan fölhasználva arra, hogy a lehetőségek keretén belül minél több pozitív eredményt érjünk el valamennyiünk közös célja: a magyar nemzet felszabadulása érdekében.”
Wass Albert erdélyi írónk gondolatai segítsenek, hogy sportosan nekiveselkedjünk. Vagyunk hozzá több millióan. Magyarul beszélő ellendrukker állampolgáraink is csatlakozhatnak, ha készek a közös jóra. Ha nem, és lemaradnak az út szélén, könyörülettel imádkozunk értük.
Kiss Gyöngyi
VDTA – Pesti Hírek