Nevezzük meg talán így, egymás közt azt a csalódást, amit végső soron a mai, uniós Európához tartozás felett vagyunk kénytelenek érezni. Már megint a régi nóta: mehetünk, tarthatunk, tehetünk téteket a Nyugatra, ahogy tettük ezt az elmúlt századok során sokszor, s mindig keserű csalódottsággal meg kellett, hogy bánjuk azt… S nincs ez másképp ma sem.
A legutóbbi Nyugatba vetett bizalom, a rendszerváltó országérzés napjainkra újfent közcsalódottságba torkollik. Miközben ugyanakkor magunk-magyarként mind, jobb sorsra érdemes közösségként, jóhiszeműen a nyugathoz tartozónak tartjuk magunkat.
Miért ez az ambivalencia? A történeti visszatekintés hazánk múltjába, talán a válaszhoz is hozzásegít.
Dezunionizmus, azaz az Unióból való kiábrándulás: szomorú igazság, hogy e csalódás már meg sem lep minket. Mi, magyarok már vagy ötszáz éve csalódunk, épp azóta, hogy már nem hozzánk csatlakoznak mások, mint annak előtte, hanem folyton mi kívánunk csatlakozni másokhoz. Ha úgy tetszik:
a régi, büszke visegrádi királytalálkozóinkat mintegy öt évszázada a bécsi ajtó előtt ácsorgásunk váltotta fel – méghozzá a visegrádiakkal már vetélkedve, s nem szövetségben.
A magyar korona fél évezrede sajnos elveszítette önállóságát. A magyar korona alattvalói pedig még szabadságukat is. A magyarnak ugyanis magára hagyottan évszázados, véres honvédő harcokban a létezésért is meg kellett küzdenie – e küzdelem pedig egy masszív katonai expanziós létben naggyá lett birodalom ellen folyt.
A Török Birodalom a Habsburg Birodalmat és Európát célozta meg, ennek megfelelő erővel, hiszen miután az oszmán katonaállam 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, már Bécs is ígéretes zsákmánynak látszott. Azonban közbevetőleg előbb bennünket, magyarokat kellett volna legyőzni, ahogy ezt egyébként akkorra már több tucat néppel és országgal megtették. A magyarokban azonban végképp elakadtak – Európában a száz éves háború óta nem volt akkora, folymatos és több generációs háború.
Ám sem önállóan, sem szabadon nem voltunk épp, amikor történelmünk legnagyobb idegen, hódító katonai expanziója ránk tört. Nem is akárhogyan:
a Török Birodalom Európára kimért nagyságú, és birodalmakkal megütközni kiállított erejű, birodalmi nagyságrendű támadásokat vezetett – amiket a háromba szakított magyarok országa állított meg rendre, két évszázadon keresztül is.
Nándorfehérvár. Kőszeg. Eger. Eszék. A magyar végvárak harcoltak és nem a bécsi Burg, nem az angolok és a franciák, sem németek. Az osztrákok sem: Dobók, Thuryk, Zrínyiek, magyar végvári vitézek harcoltak és nem (vagy csak ritkán, illetve a vége felé) a császári zsoldos sereg.
Minket megtámadtak, tehát harcolnunk kellett; méghozzá valójában annak a birdalomnak a nevében és helyében, amely épp így úszta meg, hogy harcolnia kelljen, sőt. Nemcsak, hogy nem harcolt, de uralkodni sem uralkodott. „Se pénz, se posztó” – summázattal kellett tudomásul vennünk:
Habsburgnak a magyar korona viselve jó, védeni, vigyázni viszont már nem.
Az, hogy tőlünk nyugatra, Ausztriával kezdődik a Nyugat (amit holott a német még Öster Reichnak, vagyis „Keleti Birodalomnak” nevez, ld. ma is: Österreich), ekkortájttól datálódik.
A török agressziótól mentesült nyugati keresztény országok ugyanis saját fejlődési útjukon járhattak. Nemsokára Európából is kirajzva, és a világ, széltében-hosszában történő szervezett kirablásával megalapozva
több évszázadnyi értéktöbbletet szereztek be maguknak, megteremtve az európai kontinens, mai napig is ható kelet-nyugati kettéválását, amit a magyar történelem oktatás „fáziskésének” ír le.
Az ismert történelem legnagyobb, multinacionális globális szervezett rablása és kifosztása, amit a gyarmatosítás néven foglal össze a történettudomány, évszázadokon keresztül folyt: hihetetlen tőkekoncentrációt és ezáltal gazdasági versenyelőnyt teremtve a Nyugatnak.
Amíg a magyarok lekötve harcoltak az Európára ömlő Közel-Kelettel, addig a nyugatiak nyugodtan rabolhatták a Távol-Keletet (is).
És a két évszázadnyi, három részre szakadtan harcoló, keresztény magyarság végül iszonyú áron visszaverte az Európát fenyegető iszlám birodalmi törekvéseket. Sőt: közvetlenül ezután a legkomolyabb sikerrel kecsegtető szabadságharcot kezdték meg őseink: Istennel, a hazáért és szabadságért… Ám magunkra maradva, ezúttal bezzeg a bécsi-nyugati birodalmi mozgósítás segítségével, bukásra ítéltetett a magyar szuverenitás.
A Habsburg Birodalom a magyarnak sosem lehetett haza. Bécs sosem lett Buda. És nem volt még nyomokban sem az a császári hatalom, ami felért volna, akár csak egy magyar gubernorsággal vagy erdélyi fejedelemséggel.
Ám elvileg a Nyugathoz tartoztunk, valójában csak az öt európai birodalom egyikének „zavaros” magyar ügye voltunk. Ám tény, hogy az újabb, 1848-49-es szabadságmozgalmunkat már két birodalom összefogása kellett, hogy legyűrje.
Még a magyar szuverenitásnál is jobban bánta a magyar közszellem és néplélek, a Habsburg családi birodalmi koronavállalkozás mintegy négy évszázadát. Nem beszélve a magyar vérről, amelyet végül nem átallottak Bécsben becsatornázni birodalmiságuk bizarr elmúlásába, az első világháborúba, egyszerűen csak beleparancsolva abba magyart! Amit az becsülettel végig is harcolt.
Végigharcoltuk a nagy háborút, de minek is?
Hogy aztán a már túl régóta esedékes magyar önrendelkezés helyett, a történelmi hazánk restaurációja helyett, egy Tanácsköztársaságnak nevezett boslevik csürhe tombolhasson?
Hogy békeszerződés örvén egy aljas és bűnös, trianoni országcsonkoló ítélet szülessen?
Hogy mindez minket is egyenes úton hajtson bele a nagy háború második felvonásába?
Nemcsak Trianonnál, nemcsak a két háború között, de a háború alatt épp úgy, mint a háborút követően, a Nyugat egyszerűen magunkra hagyott. Mindegy, milyen geopolitikai realitás mentén, ahogy például majd 1956-ban is.
1989 után a magyarok mégis, a legőszintébb módon kívántak csatlakozni ahhoz, amit innen mi, akkor a Nyugatnak láttunk. Valamihez, ami szabad, demokratikus, természetes hazája a jobb létnek, a szabadabb létnek.
Így lettünk a legtermészetesebb és leglelkesebb tagjai mindennemű nyugati szerződésnek és szövetségnek.
Amelyek épp most hagynak újfent cserben minket, sőt támadnak, büntetnek, igaztalanul. A ma érzett csalódás-együttes, a dezunionizmus ugyanakkor mégsem azt jelenti, hogy a magyarság hátat fordítana a nyugatnak.
Nem adjuk fel, nem adjuk fel önmagunkat, sem szuverenitásunkat, sem szabadságunkat, akkor sem, ha épp ezzel azt adnánk a Nyugatnak, amit megérdemel.
Bizony, nem engedtük rá a törököt Európára, mert annak hazánk teljes elvesztése lett volna az ára. Ahogy most sem engedjük rá a hasonmód hódító muszlim áradatot sem.
S mindemellett: tartjuk hazánkat a Nyugat, Nyugat-Európa és a tengerentúli usás Nyugat minden önpusztító őrületével szemben is, abban a rendületlen hitben, hogy Európa végül a helyére kerül, s benne az európai magyarok ismét méltó megbecsültségben létezhetnek. Ám biztos, hogy nem egy ilyen NATO és nem egy ilyen Európai Unió által.
Dezunionizmus: Unióból irány Európába!
Jónás Levente, a Pesti Hírnök