Húsz éve, a 2002-es választáson még éppen többséget szerzett a korábbi kommunista állampárt utópártja és a progresszív liberális hálózat, akkor és 2006-ban még egyszer (utoljára?) kormányra került az MSZP-SZDSZ pártszövetségbe bújt nemzetellenesség. A hivatásszerűen felelőtlen baloldali kormányzások csúcspontjaként Gyurcsány őszödi „motivációs” beszéde történelmi módon igazolta a magyar társadalom nagyon is megalapozott gyanúját: a magyar balliberális politika csak leromlást, hanyatlást, visszaesést, válságot, megszorítást hoz nekünk.
Ellenzék legyen a talpán, aki türelemmel, szorgalommal és alázattal képes tenni a dolgát! És meg kell hagyni, egészen 2010-ig a rendszerváltó polgári radikális fiatalok és a nemzeti keresztény politikum eggyé válásával megszülető széles társadalmi összefogás valódi, érdemi és hatékony ellenzéke volt a balliberális ország veszejtés őszödi mintájú kormányzásának.
Az Orbán kormányok hitelessége az ellenzéki korukban nyert többszörös megerősítésből is táplálkozik.
Az ellenzék akkor hiteles ugyanis, ha valóban hite, tapasztalása az alapja az elképzeléseinek; hisz abban, hogy jobb, mint a kormány: jobbat, jobban; többet, többeknek tud nyújtani.
Az ellenzék akkor eredményes, ha valódi célok és irányok vezetik a politizálásuk, ha minőségi és igényes munkaszervezéssel kívánja sikerre vinni aktivitását – ekképp akár ellenzékben maradva is valódi, demokratikus ellenzéki győzelmek nyomán építkezhet egészen a kormányra kerülés győzelméig.
Az ellenzék akkor legitim, ha a választás nem csak azt dönti el, marad-e a kormány, vagy jön az ellenzék, hanem ha működik a szelekció horizontálisan és vertikálisan is; a demokratikus választás csak úgy működhet jól, vagyis legalább hellyel-közel tükrözve a társadalom elvárásait és perspektíváit.
Kormányon ez biztosított: minőségromlás, céltévesztés, vagy hűtlen magatartás a választókhoz – ez hamar leváltáshoz vezet. Az ellenzéki demokratikus lét azonban ebből a szempontból nagyobb felelősség: hiszen a választók első körben kormányt szavaznak meg: nem a jobbat, hanem a nekik jobbat (jobbnak tűnőt) jutalmazzák, ami korántsem jelenti azt, hogy az alul maradottak rosszabbak lennének (maximum nekik rosszabbak).
Igen, ám!
De mi van, ha az ellenzék nem hiteles, semmiben sem eredményes, célok, víziók híján pedig üres, látványügyes politikát folytat? A választó hogyan jelezze ezt?
A magyar példa idekívánkozik: például négyévente immár negyedik kétharmados teljhatalmat ad a végig jobb, jobbat adó kormánynak – e szavazói magatartás pedig elég erős jelzés a negyedszerre egyharmados ítélettel sújtott ellenzéknek.
Ahogy egy kormány diktatúrává válhat, amikor saját jogon hatalmon marad – úgy az ellenzék is diktatórikus, amikor nem hajlandó helyéről elmozdulni és nagyon hasonló módszerekkel hazudja demokratikusnak magát, csak hogy őrizze pozícióját (hatalom ez is – az ellenzéki pozíció birtokosa van ugyanis a legközelebb a kormányra kerüléshez.)
Közelebbről szemlélve ezt a magyar példát: a már említett posztállampárti és liberális hálózatos (nemzetellenességben frigyre lépett) politika senkinek nem kell, harminc éve se kellett, húsz éve se, amikor kormányzóként sem arra kellett, amit csinált, és tíz éve pedig már végképp nincs szükség még ellenzékben sem rájuk. Nincs hely a nap a alatt ezeknek se kormányon, se ellenzékben!
Ám mégis diktatórikusan, és még az eddig legkisebb harmadba is hiába szavazva, régi és új pártokban, civil, vagy nem civil jelzéssel, az aktuális nemzetközi, nemzetfeletti és nemzetalatti erőkkel, összefogva, vagy mikró minoritásokba darabolódva így, vagy úgy indulva, taktikázva; programot is írva, reggel, éjjel meg este hazudva, akár még körül metélt jobbikosokkal is spinózázva, mamuszkoalícióba eljakabosodva, momentum-csalódottan, de mégiscsak ugyanazok ejtik rabul az ellenzéki képviselői helyeket.
De miért ilyen ez az ellenzék? Mert nem is tud más lenni. Mert valójában ők nem ellenzék, csak az a titulusuk.
Érdekes felvetés: ha vajon „normális” ellenzékünk van (normális-demokratikus), akkor is ilyen sikeres választási sorozatokkal kormányozhat Orbán Viktor.
Érdekes felvetés kettő: ha vajon nem Orbán Viktor lenne a kormányfő, akkor ez az ellenzék képes lenne kormányra kerülni?
Érdekes felvetés három: valószínűleg az első felvetésre a válasz „igen”, de a másodikra pedig biztos, hogy „nem”.
Ugyanis Orbán Viktor vezette politika annak idején a diktatúra ellenzéke volt, méghozzá annak igazi, valódi ellenzéke.
Az MSZP-SZDSZ viszont soha nem volt az. Az MSZP-SZDSZ nem az utcáról szerveződött. Nem volt spontán, és nem kollégiumi szobák éjszakai világmegváltó vitái edzették ideológiáját. Nem is a megfélemlített árnyékértelmiség óvatos szamizdat-építkezése volt.
Az MSZP-SZDSZ anyapárti szövetkezet és politikai spórái, a bukott diktatúra hatalom átmentőinek és az internacionalisták kormányra szánt helytartóinak a politikai bűnszövetkezete, minden értelemben.
Mostani, hat pártba bújt összefogásuk is az: lám, könnyen lehet, hogy például fővárosi hivatalbitorlásuk epizódja e tekintetben hatóságilag is bizonyítást nyer…
A demokratikus ellenzéki kötelesség, felelősség és lehetőség a kormányra kerülésre – ezek kevéssé, ám másvalami annál jobban tetten érhető a mai magyar balliberális ellenzékben:
a hatalomból demokratikusan kirúgott diktátor viselkedésjegyei:
Nevezetesen pedig az, ahogy a korábbi diktatórikus hatalom bitorlói hatalmukat újra és újra elvesztve, de azt mindig vissza akarván szerezni vannak mégis újra meg újra impotens ellenzéki szerepben. Sértetten, hataloméhesen mégis tovább bitorolják az ellenzékiséget, kihasználva és élvezve a rendszerváltás konszenzuális közjogi gyümölcseit, amely hazánkat plurális parlamentáris, pártközpontú demokráciává változtatta, és ahol a diktatúra örökösei demokratikusan megválasztva bekkelhetik ki újra és újra ellenzékbe szorulva immár négyszer négy évet is, az ötszázalékos parlamenti küszöb jótékony védelmében.
Így lehet az a magyar sajátosság e posztmodern, huszonegyedik századi demokráciában, hogy
a kétharmados teljhatalmú kormányzat demokratikus, és annak egyharmados, többszörösen diszkreditált (hiteltelenített) posztkomcsi, libsi ellenzéke pedig diktatórikus.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök